A párunkkal jön a családja is


Mészáros Krisztina  2010.4.11. 12:03

Fiatalon lettem szerelmes abba a férfiba, akivel később összekötöttem az életem – és a családomat is.

A férjemmel természetesen „anyós és após is járt”. Sőt, majdnem egy évig éltünk velük egy háztartásban. Tisztázzuk is az elején, hogy az anyósom nem anyós, hanem „mama”. A magyarázat e becenévre egyszerű. Ő maga kért arra, hogy ne nevezzem anyósnak, mert neki ez megalázó címke. Így, bár még nem tettük mamivá, nekünk mégis évek óta az.

Vasárnaponként útnak indulok a párommal: átsétálunk az utcánk másik felére, és ott termünk mamáék házában. Amolyan takaros, tiszta kis otthon. Mama a fotelében ül, papa a kanapén. Elmeséljük a heti eseményeket, politizálunk, sportról beszélgetünk. Nagyon gyorsan eltelik egy óra, aztán már arra eszmélek, hogy tíz darab tojással a kezemben, ballagunk haza. Nekem ezzel fejeződik be a hét. Természetes, hogy mára szinte mindent megoszthatok vele, pedig nagy a korkülönbség köztünk. Ő az a típusú anya, aki nem tolakodik az életünkbe, ha nem hívom, nem áll az ajtóban. Nem követeli ki a fiát, nem zsarol érzelmileg bennünket. Sajnálja, ha nem lát minket, csak egyszer egy héten, de megérti, hogy egyenlőre csak ennyi időnk van a közös beszélgetésekre.

Egy anyós nem ugyanaz, mint a saját szemszögünkből látott édesanyánk. Anyu, mikor a párom is jelen van, többször élcelődik rajtam, de ha ketten vagyunk, minden téren, és minden témában engem véd. Okkal gondolhatnánk, minek védeni engem a férjem előtt, ha a félresikerült dolgokon nevetni is lehet. Általában én is nevetek a poénjaikon, amelyek témája: „Mit rontottam el a héten?” Sőt magam is ráteszek egy lapáttal, és további félrecsúszott eseteket sorolok. Édesanyám nagyon megértő és kedves három lánya párjával is, de hogy milyen anyósa lesz kisfia feleségének...? Jobb most még nem tudni. De jó jelnek számít az, hogy nem függ a gyermekeitől. Nem csak mi létezünk számára. Van saját élete. Ezáltal van esély arra, hogy elfogadja majd, amikor mindannyian új életfázisba léptünk. Fontosak a szülők, de nem akarjuk az ő életüket élni. Sajátot akarunk, és szeretnénk építeni.

S milyen a jó anyós?

Olyan, aki még mielőtt a gyermeke hazavisz valakit, szabadon engedi azt a képet, amit babakorától őriz az ő „kicsikéjéről”. Aki tudja, annak csak örülni kell, hogy elég érett a fia, lánya egy felnőtt kapcsolatra.
Ha esténként nem áll puszira várva az ajtóban, amikor hazatér utódja a kedvesétől.
Ha törődik önmagával is, talál, vagy megtart barátokat, akivel megoszthatja a félelmeit.

Minden anya retteg, hogy egy nap teljesen elveszíti az uralmát gyereke felett, aki elhagyja, ő pedig egyedül marad. Hát ez a félelem kelti életre az „anyóst” (ez a félelem keseríti meg a meny életét) aki egyfolytában kérdezgeti: mikor jössz, és hova mész. Ősi reflex, a védelmezés reflexe. Túlzásokba esve persze, épp az ellenkezőjét éri el vele az ember…

Bűn, vagy csak hiba? Az anyós meggyőződése szerint segítség, törődés, de ez sokszor nem más, mint a legerősebb vágy a birtoklásra. Együtt élni a szülőkkel? Ha lehet, ne tegyük! Bármilyen angyali is kedvesünk anyukája, a közös lakótér leszűkíti a határokat, és hamarabb szembetűnnek az amúgy észrevétlen hibák. Tehát, fiatalok, irány önálló otthonba!

És kedves após és anyós, örüljenek a nyugodt hétköznapoknak, és ne láncolják magukhoz a fiatalokat. Így érhető el, hogy az anyósról szóló anekdoták előbb-utóbb elavulnak.

Remélem, hisz remélhetőleg egyszer én is anyós leszek...



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Anyósról csak rosszat

Nagy Virág

Szerencsésnek érzem magam, hogy mindkét nagymamámat ismerhetem…

2010.4.29.   


Akarat kérdése

Dráfi Emese

Miért akarja mindenki a másikra erőltetni az akaratát?

2010.4.26.   


A szeretet kötelékei

Póda Erzsébet

Már négyezer éve is hajbakapott az anyós meg a menye...

2010.4.19.   


„Kedves mama”

Nagy Erika

Talán nem véletlenül van annyi anyósvicc, és talán az sincs véletlenül, hogy az autónak van anyósülése.

2010.4.14.   

A rovat további cikkei