A valóság hozadéka

Nagy Anna  2011.11.11. 5:56

Mit hozhat a valóság? Például egy igaz mesét.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány. Hosszú éveken át létezett egy általa teremtett, számára reális világban. Ott, ahol eljátszotta, hogy már felnőtt. Elbújhatott a sokszínű álmai elől, mert félt tőlük. Félt attól a magányos úttól, amivel jár a különlegesek élete. Ezért meggyőzte magát, hogy ő is ugyanazokat a vágyakat tartsa fontosnak életcélként, mint mindenki más. Így lassan kihaltak az álmok a lelkéből, és másokért ébredt fel, mások tetteiért vállalt felelősséget. Magán cipelte a megmentésre várók sorsát, de önmagával nem foglalkozott. Ők, akiket gondozott, mint növények a jó kertészt, megszokták a jelenlétét, teljesek lettek a mártírnak álcázott kislány által. Ő pedig azt hitte, ez a helyes élet. Nincs többre rendelve, nem is kellene másként viselkednie, csak tovább folytatni ezt az utat. Látta, hogy az embereknek szükségük van rá, tehet értük, és okot talált arra, hogy elnyomja a saját vágyait. Így viszont nem válhatott felnőtté, nem hozhatott tudatos döntést, mert gyerekként kezelték, és mások akartak dönteni sorsa felől. Így nem is volt boldog.

De történt valami! Egy nap felébredt, és találkozott valakivel, aki elmondott neki egy titkot. Alapjában véve nem is titok volt, inkább a legalapvetőbb igazság, amelyet mindenki ismer. A kislány pedig ráeszmélt, benne van az, amelyet ő sem akart sohasem meghallani: saját magát nem szerette annyira, mint másokat. Örök kudarcra volt ítélve, mert a belső egyensúlya felbomlott. Túl sokat adott ki magából, és vissza nem kért semmit, mert azzal győzte meg önmagát, beéri mások adományával. A felismerés után fájdalmas út következett. Ezer és ezer hiba, baki, kiáltás után aztán kitörni készült. Egy lépés volt már csak a szabadság. Már csak az tartotta vissza önmagától, hogy felismerje, szereti-e őszintén az, akitől a leckét kapta. De az, aki megmentette a lány kóborló lelkét, önmagát többre tartotta. A saját árnyékát nem tudta átlépni, számos kísérlet után sem. A lánynak le kellett győznie ragaszkodása tárgyát, azt, aki azon a napon feltárta előtte a lényeget. Sokat remélt, sokat is veszített. Azonban megkapta a helyes út választási lehetőségét: ezért pedig hálás volt. Bántani nem akarta, de nem maradhatott az árnyékában. Ugyanis ő is csak kislányként kezelte. A pubertás korba lépő lány akkorra már felfedezte, nem minden arany, ami fénylik, és néha még a segítő kéz is lenyomhatja a víz alá. Nem akart többé áldozata lenni a világának! Vágyott arra, hogy megteremtse azt, amelyben ő hozhat döntéseket, még ha fájdalmasak is, vagy épp mások szerint helytelenek. Elege volt mások életének korrigálásából, már nem akart mindenkin segíteni, mert megértette, aki nem akar változtatni berozsdásodott látásmódjain, sosem tud fejlődni, csak egy helyben téblábolhat. Fontos lett számára a szabad gondolkodás, a jog, hogy kimondhatja a véleményét, cenzúra nélkül.

A valóság az ajtó előtt várta, és tudta nagyon rossz lesz az első lépés. Számított hidegre és csípős szélre, és a társtalanságra is. Aztán egycsapásra megértette: hiszen ő már társ nélkül van hosszú ideje, csak látszólag voltak mellette emberek! Mitől lehet a valóság zordabb? Míg ilyen kérdések foglalkoztatták, egyszerre megszűnt a félelme. Kitárta az ajtót, és tovább ment az útján.

Persze a mese befejezetlen, és ahogy én látom, örökké változó, s egyben változatlan. Változó, mert a nővé fejlődött kislány visszaeshet, és újra felöltheti az elveszett lélek palástját, a kislány képét, aki óvó kezekre szorul. Változatlan, mert mindig vannak kislányok, akik valamiért mártírok a hóhérok között.

Figyelem az embereket: a természetüket, a viselkedésüket, azt, miként hisznek abban, hogy a helyes időben, jó helyen vannak. De vajon ez a valóság?

Hozzászólások

@

Küldés