Az igazi való világ

Puha Andrea 2011.11.21. 5:19

,Ez a való világ, nem az, ami a tévében megy...“

– Bolognait – mondom a csajnak a bódéban, mégiscsak legyen benne valami húsra emlékeztető.
Tíz percet vacilláltam a kirakat előtt az Örsön, hogy mit vegyek. Mit enne meg egy hajléktalan? Mit ennék meg, ha hajléktalan lennék? A csokin kívül.
– Vegyél ilyet! – lökött oldalba Angi. Elfintorodtam. Sajtos croissant? Megakadna még az én torkomon is, olyan száraz. Nemhogy még szegény homelessnek. Jó lesz a bolognai.
– Te, láttad már Pestet ilyen tisztának? – nézünk körül az Örsön, mert hajléktalan az nincs egy sem, pedig máskor mindig tarhálnak tőlünk párszáz forintot.
– Mörfi törvénye – sóhajtom. – Ha kéne, akkor sosincs.

Az Ikeánál végül találunk egyet, aki a padon gubbaszt, de nem tűnik túl kommunikatívnak, se túl bizalomgerjesztőnek. Arca szederjes, millió ránca van és érződik rajta az alkohol. Álla a mellkasára bukkan, kezei a zsebében, alszik. Odébb csattogunk. Az aluljáró túl zajos, egyébként is, a kutyás hajléktalan nincs ott, akinek szoktam adni némi aprót. Helyette egy nő fekszik ott féloldalasan: valahogyan nem érzem, hogy vele szeretnék beszélni. A kutyással beszéltem volna, az olyan szelíd férfi volt. Kicsi, törékeny, ölében a kis fekete-vajszínű kutyával. Nem nézett fel túl gyakran, csak a kutyára, az meg vissza rá. Ültek harmóniában, csendben, mozdulatlanul – az aluljáró meg zengett, dübörgött, az emberek rohantak, és talán azért szerettem annyira nézni őket, mikor arra jártam, mert a kontraszttól majd megszakadt a szívem.
– Keleti? – néz rám kérdőn Angi.
– Keleti – biccentek, és a metró felé vesszük az irányt. A bolognai péksütemény aszalódik a kezemben. Hülyén érzem magam, vehettem volna valami jobbat, táplálóbbat. Vagy inkább piát? Á, nem! Rázom a fejem. Azt úgyis szereznek, étel kell nekik. Pislog a neonfény, suhan a metró, összébb húzom a kabátom, november van azért mégis. És hirtelen eszembe jut valami fontosabb az ételnél, valami életbevágóbb. Hol lesznek a hajléktalanok januártól, amikor nem szabad majd közterületen aludni?

Emberáradat vesz körül a Keletinél. Imádom. Világéletemben sok helytől féltettek a barátok, de volt kettő, ami toplistán volt: a Nyolcker meg a Keleti. Az előbbit még annyira nem ismerem, az utóbbit meg szeretem, mert ott lehet a legkülönfélébb emberekkel összefutni. Angi arcáról pont az ellenkezőjét olvasom le, úgyhogy gyorsan a hamburgeres felé vesszük az irányt. Recseg minden, valahol törik a betont. Becsábulunk egy 300 forintosba, majd a Garay utca sarkán megtorpanunk. A szemközti sarkon ülnek ketten, meg áll mellettük egy harmadik, majd elmegy.
– Na?
Ránézek a bolognaira, a két hajléktalanra, aztán megint a bolognaira. Nem jó ez sehogyse.
– Kéne még egy kaja.
–Büfé – mutat Angi pont a szemközti utca felé.

Átveretünk a zebrán, elmegyünk a két hajléktalan mellett. Látom, az egyiknek be van varrva a homloka. Öt perccel később az üzletben melegíti a csaj a szendvicset, előhalászom a bolognait, nem melegítené-e meg azt is. Igazán jó fej, megteszi. Mikor kifordulunk az ajtón, még utánunk is szól: „Jó étvágyat!” Biztosan furcsa látvány lehetünk, de csak mosolygunk, megköszönjük, és behúzzuk magunk után az üzlet ajtaját.

Kicsit vacillálunk megint. Nem igazán tudom kiszámítani, milyen reakcióra számíthatunk. Azért csak nekiduráljuk magunkat, elindulunk, megállunk, talán mégse kéne, de ránk köszönnek, most már muszáj megállni. Nekik adjuk a bolognait meg a szalámis szendvicset, közben visszatér a harmadik is. Közvetlenek, ide-oda kapkodom a fejem, rövidesen jókedvem kerekedik.
– Itt alszanak? – mutatok a lépcsőházra.
– Itt, no, bevackoljuk magunkat aranyom, jó ez. – mondja a barnaszemű.

Kerek arca alig látszik ki a szakáll alól, örökké csak mosolyog. Valószínűleg a bor is besegíthet, de nincsenek berúgva egyáltalán, még csak nem is spiccesek. Szép szeme van, állapítom meg magamban, régen egy osztálytársamnak volt ilyen, még általánosban. Sűrű fekete szempillák, sötétbarna írisz. Keresem, hogy mi olyan ismerős még ebben a tekintetben, aztán csak rájövök. Békés. Vannak olyan emberek, akik már a tekintetükkel nyugalmat sugároznak, ugyanakkor ezekre az emberekre igaz az is, hogy okosak. Megvan a magukhoz való eszük. Mint kiderül, családapa, van két gyönyörű szép gyereke. Egy kislány meg egy kisfiú. Nem messze laknak, szokta látni is őket. Miközben róluk van szó, lassabbá válik a beszéde, az arcvonásai is ellágyulnak, és én megint megborzongok a kontraszttól. Egy otthontalan családapa ül a lépcsőn, néha találkozik a gyerekeivel, beszélgetnek, majd azok elmennek haza az anyjukhoz.
– Miért nem laknak együtt?
– Kicsi a lakás. Meg elváltunk.
– Segítik?
– Persze. Segítenek. Ha ruha kell, vagy ilyesmi.
– És maga hol lakik? – kérdezem a piros kabátostól, aki később jött oda.
– Hohó! Hát a legjobb helyen! – kiált fel – Itt a hajléktalanszállón a nyolckerben!

Nem állom meg mosolygás nélkül. Végigmérem a férfit, s valamiért rögtön megkedvelem. Vékony nyaka van, golyófeje, szinte kopasz. Se nem kövér, se nem vékony. Olyan igazi csavargó.
– S az olyan jó?
– Hát persze! Igazi luxus. – bólogat, én meg csóválom a fejem, hogy ezek itt milyen bolondosak.

Lenne hová hazamennie, mondja aztán, de nem akar. Nővérének van lakása, néha hazamegy, de mindig visszajön az utcára. Otthon nem értik, hová megy, meg miért. Volt Bécsben, Veronában, sokfelé.
– Ott aztán szépek a hajléktalanszállók! Össze sem lehet hasonlítani az itteniekkel.
A másik kettő egyetértően bólogat.
– Hogyan került maga Bécsbe?
– Vérplazmát voltam adni.
Előszedi a ruharétegek alól az agyongyűrögetett igazolást. Összegyűjtik a hajléktalanokat Pesten, egy buszra valót, és viszik őket Bécsbe. Aztán leellenőrzik, megvizsgálják, kifizetik. Onnan jön egy kis pénz.
– Nem kapnak valamilyen anyagi támogatást?
– Én szoktam néha, 8600 forintot. A gondozóm veszi fel, de hát 8600 forint, aranyom.
– Egy hónapra? Mi az? Őszintén? Többet keresek meg itt, koldulással.
– Munkát nem keresnek?
– Nem adnak. Vagy nem fizetik meg.

Közben a harmadik, akinek a homloka be van varrva, csak néha mozdul, bólogat, hogy igen, úgy van, de egyébként csak bámul valamerre a Keleti felé. Összegyűrt kis rongycsomóként ül a lépcső sarkán, mintha óriási súlyok nyomnák a vállát, görnyed, nemigen akaródzik neki beszélgetni. Angi szól hozzá először.
– És maga? Hogy került ide?
Felénk fordul, nem szól semmit, aztán visszafordul. A másik kettő várakozóan ránéz, a kicsi ember sóhajt egyet, kinyitja a száját, aztán becsukja, társai beszélni kezdenek helyette. Focista volt, az NB1-ben játszott, aztán problémái voltak a családdal, utcára került.
– Megverték az éjjel, azért nem beszél most annyit. Csak mert hajléktalan. – magyarázza meg végül a barnaszemű a szótlanságot.

Kicsit letaglózó a hír, bár annyira nem meglepő, mégis háborogni kezdek azon, hogy vannak ilyen vadállatok a földön, akik embert vernek. Csak ezért. Végignézek a hármason, a piros kabátos vállon veregeti a kicsit, a barnaszemű meg mosolyog. Van valami megkapó ebben a jelenetben, ahogyan viszonyul egymáshoz a három ember.
– Na és maguk hová valósiak? – érdeklődnek.
Fordul a kocka, rajtunk a sor, hogy meséljünk.
Mikor kiderül, hogy felvidékiek vagyunk, előjön a politika, a magyar-szlovák viszony. Főleg a piroskabátos mondja nagyon, hogy mikor ő Nové Zámky-ban volt... Jól esik hallani, hogy tudja Érsekújvár szlovák nevét. Bólogatunk, hogy igen, az nincsen messze, mígnem egyszer csak azt mondja, Kolozsvár.
– Kolozsvárott is járt? – kérdezem.
– Persze, ott tanultam orvosin, két évet. Nagyváradon születtem amúgy.
– De miért hagyta ott az orvosit?
– Nem tudom – vonja meg a vállát. – Már akkor is vonzott a csavargás...

Elnézem a piroskabátost, és most már értem, miért bujkált bennem az az érzés a kezdetektől fogva, hogy tanult emberrel van dolgom. Közben odajön egy férfi, kétszáz forintost nyom a barnaszemű kezébe, az összezárja ujjait az érme fölött, nagy csókokat cuppant rá, és utána kiált a tovasétálónak:
– Hogy csókujjalak‘ meg te...! – és még rázza is utána a tenyerét.

A férfi visszafordul, évődnek, úgy tűnik ez ilyen szokásos játék köztük, mosolyogva nézem.

– És télen mit fognak csinálni? Nem fáznak?
Fázunk, mondják. De a bor melegen tart. Elő is veszi az üveget, meglóbálja előttem, nevetnek.
– És mi lesz januártól? Akkortól nem lehet majd közterületen aludni.
– Megmondom én mi lesz, drágám. A közterület a–z mutat a járdára előttem – meg az út. Én nem alszom közterületen. Ez itt, ahol ülök, a lépcsőházhoz tartozik. Az magántulajdon. Nem vihetnek el innen a rendőrök, hacsak a tulajdonos nem hívja ki őket.
– Miért nem mennek menhelyre?
– Ki van zárva. Kirabolnak és megvernek. Nem megyünk oda.
– És a hajléktalanmaffia?
Kicsit csend lesz, húzzák a szájukat. Egy kicsi nőt emlegetnek, pár utcával feljebb, akit kihoznak, hogy kolduljon. Ott kell ülnie egész nap. A nap végén elveszik tőle a pénzt. Cserébe nem bántják, nem ölik meg. Az lehet maffia, akitől félnek. Az utcán csak akkor boldogul az ember, ha kivívja magának a tiszteletet. Ő már kivívta, békén hagyják.
– Mondok én valamit – mosolyog. – Ez a való világ, nem az, ami a tévében megy!
Mosolygok én is, sokadszor.
– Mindig itt van? – kérdezem, hogy tudjam, merre keressem.
– Itt. Vagy amott a Spárnál. Oda szoktam feküdni a szellőzőnyílásnál, ott meleg levegő fúj ki.
– Központi fűtés – nevet a piroskabátos.
– Az. Ingyen – hunyorog a barnaszemű is vidáman.

Egy kicsit még beszélgetünk, aztán elköszönünk. Hazafelé csend van, járnak a fogaskerekek a fejünkben, képek váltják egymást. Hol mosolygunk, hol elkomorodik az arcunk. Tényleg az lenne a megoldás, hogy megbüntetik a hajléktalanokat azért, mert közterületen élnek? A hajléktalanszállók férőhelye meg sem közelíti az utcán élők számát. A szállók állapota és szolgáltatásai nem érnek annyit, hogy ne az utcát válasszák helyette. A napokban megtudtam, hogy a parlament elfogadta azt a törvényt, miszerint a hajléktalanság börtönbüntetéssel sújtható. A rendelkezés december elsejétől lép hatályba, addig kéne körülbelül ötezer férőhelyet varázsolni Budapestre, hogy a börtönbevonulás mellett legyen más választása is a hajléktalanoknak.

Már csak azért sem logikus a kormány döntése, mert a börtönben egy ember ellátása háromszor többe kerül, mint a lakhatási támogatása. Budapesten pedig több ezer üres önkormányzati lakás áll, arra várva, hogy valaki belakja őket. Vagy oda majd a kormány emberei mennek?