„Valóvilágtalanság”

Nagy Csivre Katalin 2011.12.21. 6:30

Ha a valóságot akarjuk jellemezni, akkor madártávlatból kell azt szemlélnünk.

„A valóság szubjektív elképzelés: aktuális érzelmeink, tudatunk, gondolatiságunk visszfénye, amely szembenéz velünk a tükörben, ami áthatja jellemünk, gondolataink, és amit teljesen a magunkénak hiszünk. De ahogy az ember élete folyamatosan változik, alakul, úgy a valóság-érzet vele változik, formálódik, átminősül. Ahány ember, individuum, annyi valóság, annyi külön világ.”

Hogy mit is jelent ez a mindennapi élet tarkabarka színterén?

Minden napunk egy új lehetőség, számtalan döntés és választás esélyét adja, választhatunk jól, rosszul, ám tudnunk kell: a sorsunk saját felelősségünk.

A vélt vagy igaznak hitt „valóság” sokszor szembeállít minket a főnökünkkel, kollégákkal, baráttal, testvérrel, házastárssal, gyerekkel, anyóssal, apóssal. Esetenként mindnyájan konfrontálódunk valamelyik embertársunkkal, s ilyenkor teljesen mindegy, ki az, ha egy probléma megoldása időszerűvé válik, érdemes (ha sikerül, és ha sikerül is, csak kis időre) csendet teremteni magunk körül, illetve magunkban. Kikapcsolni a külvilág zajait, elgondolkodni mit üzen egy-egy probléma, esetleg felvenni a másik szemüvegét, vagy csendben elgondolkodni, mit jelenthet a „feed-back” – a környezet csalhatatlan visszajelzése rólam, s a helyzetről. Ez mind-mind egy-egy apró építőköve lehet a probléma tisztán-, valón-látásának, s talán annak is, hogy a másik helyzetét, pozícióját világosan lássuk, megértsük.

Nem biztos, hogy olyan tapló a pasim, pimasz a kamaszgyerekem, boszorkány az anyósom, hedonista, őrült, arrogáns diktátor a főnököm, stb. Ha sikerült csendet varázsolni magunkban, gondolatban a karjaink mellé növesszünk szárnyakat. Tapasztalatból mondom s ajánlom, hogy madártávlatból sokkal tisztább képet kapunk a problémáról, felülemelkedünk rajta és távolabbról az EGÉSZ-et látjuk, nem csak egy töredéket, egy részletet.

Hadd mondjak el egy történetet! Egy ismert indiai tanmese ez, amely így szól:

Az elefánt és a vak emberek

Egyszer egy rádzsa fia megkérdezte nagy tudású édesapját:
– Apám, mi a valóság?
Az apja kivitte a fiút a nyüzsgő piactérre, és elrendelte, vezessenek elé egy elefántot, és hat vak embert. Akkor megparancsolta a vakoknak, hogy tapintsák meg az elefántot, és mondják meg, milyen.
Az első vak az elefánt ormányánál állt, azt tapogatta.
– Felség, az elefánt hosszúkás, kígyóhoz hasonló állat, mely roppant erős, és függőlegesen csüng – felelte.
A második az elefánt oldalára tette a tenyerét.
– Felség, az elefánt hatalmas, erős fal, érdes anyagból.
A harmadik az elefánt agyarát tapintotta meg.
– Felség, az elefánt sima felületű, erős, íves dolog, olyan, mint egy görbe dárda.
A negyedik az elefánt farkába kapaszkodott.
– Felség, az elefánt, vékonyka, s nem túl erős, viszont nagyon mozgékony.
Az ötödik az elefánt lábait simogatta meg.
– Felség, az elefánt erős oszlop, mely szilárdan áll a földön.
A hatodiknak az elefánt fülébe sikerült csimpaszkodnia.
– Felség, az elefánt lapos, széles, és könnyedén lebeg a szélben.
A rádzsa a fiához fordult.
– Látod, fiam? A valóság az „EGÉSZ” elefánt, és mi mindannyian vakok vagyunk rá. De ha sokan együtt megtaláljuk egyes részeit, és megosztjuk egymással, mit tudunk róla, talán közelebb kerülhetünk az igazsághoz.

Azt hiszem mindannyian magunkra ismertünk e kedves kis történetben. Ebben a zajos világunkban gyakran hatalmas ütközetek szemtanúi illetve átélői lehetünk. Az emberi kapcsolatok szövevényes hálózata, az ügyes-bajos dolgok, a mindennapi kötelességek, restanciák súlya alatt úgy tűnik, mindenki mindenki ellen hadakozik. Hatalmas erők feszülnek egymásnak és a káosz átláthatatlan.

A mai ember elszigetelt, érdekei önösek, és ösztönei szinte kielégíthetetlenek. Ez pedig háttérbe szorítja az embertársi kapcsolatok értékét. Ez elfedi az igazságot, valóságot, s marad a „valóvilágtalanság” A mai ember elszigetelt, a mérhetetlen zajban nem hall, a fények áradatában nem lát, és a sok-sok inger és impulzus hatására szinte teljesen érzéketlen.

Mi a valóság? A valóság az, amikor az elefántot a maga valójában látjuk. S ahhoz, hogy mindannyian a valóságot lássuk, félre kell tenni a dühöt, sérelmeinket, a bosszúvágyat, és meg kell osztanunk egymással a gondolatainkat, tapasztalatainkat – meg kell tanulni a másik szemüvegén át is látni a világot.

Minden ember tehet valakiért valamivel többet. Ez a mi dolgunk. Ez pedig nem kis feladat. De küszöbön a karácsony, már érezzük közelgését – ilyenkor közelebb vagyunk egymáshoz (a valóságban), tehát itt az alkalom, hogy odafigyeljünk egymásra.