Egy élmény...?!

Orbán Erika 2008.12.19. 12:46

Szembesülve a témával igazán nem volt semmi ötletem, amire azt mondhattam volna, hogy érdemes megosztani másokkal.

Mit is mondhatnék?! Hiszen nem történt velem semmi. Élem a hétköznapi, átlag anyák, dolgozó nők életét, egy csöppnyi, vidéki városban, ahol tulajdonképpen minden nap egyforma, s ahol az is hírnek számít, ha a szomszédban elkukorékolja magát a napok óta hallgató kakas.

Aztán, ahogy kutatgattam agyam rejtett zugaiban, ahogy egyik fiókot a másik után húztam ki, találtam valamit. Nézegettem az avíttas kis dolgot, negyed évszázada porosodott már egy alsó fiókba, ahova nagyon rég nem nyúltam be. Most csak úgy dőlt belőle az évek óta rárakódott por, szálltak fel belőle az elfeledett, eltemetett(?!) emlékfoszlányok, fekete vagy színes porcicák. Ahogy nézegettem, megrohantak az emlékek, jók is, rosszak is, s bevallom, elsőre nem is akartam megosztani senkivel. De aztán rájöttem, hogy az ember a hibáiból tanul, s valójában büszkének kell(ene) lennem, mert ezek az emlékek legyenek bármilyenek is, az enyémek. Tudják: „Kicsit zöld, kicsit savanyú, de a miénk!”

A „dolog” nem más, mint a tanulás. Nem voltam jó diák, nem voltam jó tanuló, így hát nem is számíthattam semmi „komoly” vagy fontos beosztásra. Női szabónak tanultam, mert a kettes átlag másra nem volt jó. Abban az időben édesanyám a helyi sátor- és ponyvagyárban dolgozott, varrta a kempingsátrakat két műszakban, s nem lévén más ötlete odavitt maga mellé. Még ma is megborzongok, ha azokra a fagyos reggelekre, keserű estékre gondolok, amikor ballagtunk vele – vagy be, vagy ki a gyárból. Annyira gyűlöltem ott dolgozni! Elmondhatatlan basáskodással uralkodtak fölöttünk a műszakvezetők, s rángattak május elsejére, munkásgyűlésre (ne feledjük, 1982-t írunk!), ahol aztán jól beolvastak nekünk, mert vagy nem hoztuk a népköztársaság által elvárt normát, vagy sok lett a selejt.

Ott értettem meg igazán a tanulás lényegét. Időközben férjhez mentem, s jöttek sorban a gyerekek, háttérbe szorult a tanulás. De hiába voltam itthon, bizony unatkoztam! Tudom, most sok kismama felszisszen, de nekem az agyam unta magát! Rengeteg dolog volt a két csöppséggel, akik között mindösszesen tizenegy hónap korkülönbség van. Tettem a dolgom, de az agyam, vagy ha úgy tetszik az intellektusom valami másra vágyott. Mégis hét év telt el, mire bele mertem vágni. A lányommal együtt lettem elsős! Ezen akkor is, most is jókat derülünk. Ő ment az általános iskolába, én pedig az azzal szemben lévő gimnáziumba. A gimnázium után nem vettek fel az államigazgatási főiskolára, amit akkor nagyon bántam (ma már ezt is másképp látom), de nem adtam fel. Tanfolyamok serege következett, s ma, ha jól összeszámolom, nyolc szakmám van. Végül megtört a jég, s könyvtárosként diplomáztam a Kaposvári Egyetemen.

Nem volt sok munkahelyem életem során, és ahol most dolgozom az már majdnem olyan, mint amilyet mindig is szerettem volna. Csakhogy! Most meg arra vágyom, hogy legyen már egy kis csend, nyugalom körülöttem! Zsúfolt napok, hetek vannak mögöttem, s ahogy ma reggel ballagtam a cég felé, megláttam két utcaseprőt. Álltak, beszélgettek, s olyan jóízűen nevettek, hogy engem elfogott a sárga irigység.

Hogy most mégis mit akarok mondani?! Nos, csak annyit, hogy a tanulás vitt oda, ahol most vagyok, hogy időközben a sátorgyár tönkrement, de még ma is rossz érzések kerítenek hatalmukba, ha elmegyek előtte. Számos ismerősöm került utcára, s esélyük sincs, hogy nyolc általánossal, betanított munkásként valaha is kimásszanak az adósságok tengeréből. Persze nekem sincs erre semmi biztosítékom, talán csak egy csöppnyi eséllyel van több. Talán.

Mindenesetre számomra a tanulás volt az, ami számos dolgot hozott magával az életben, amitől remélhetőleg bölcsebb, okosabb lettem.

Amúgy meg: tessék kipróbálni!