Mérföldkő

Saloňová Andrea 2008.12.12. 14:46

Minden ember életében vannak mérföldkövek, melyekhez érve irányt váltunk, vagy megváltozunk.

Azok közé tartozom, akik nehezen fejezik ki az érzelmeiket, s nem szívesen beszélnek magukról. Ennek ellenére most szeretnék elmesélni egy történetet.

Számomra az egyik ilyen mérföldkő a rák volt. Az emberek többségét már valamilyen formában érintette ez a szörnyű betegség. Egy dolog viszont, ha a rák valaki mást érint, más dolog, ha hozzánk közelállót, családtagot vagy éppenséggel bennünket.

Egy szürke hétköznapon édesanyámnak elkezdett fájni a lába, magas láza volt, így elment az orvoshoz. Nagyon meglepődtünk, mikor azonnal a fekvőbeteg részre utalták. A meglepetéstől még gondolkodni sem tudtunk, csak összepakoltuk a holmiját, és bevittük a kórházba. Kivizsgálások következtek, majd megműtötték, mert a lábán gyulladt gócot találtak. Az első komplikáció rögtön az operáció után jelentkezett, mivel édesanyám nem tért magához akkor, amikor kellett volna. A legnagyobb sokkot mégis a későbbi diagnózis okozta: oszteoszarkóma, csontrák!

Még mit sem sejtve mentem őt meglátogatni. Talán meg kellett volna éreznem valamit... Amikor beléptem a kórterembe, az első mondata az volt: ”Rákom van, hogy mondjuk ezt meg apának?” Olyan volt, mint egy rémálom, de tudtam, hogy nem az. Apám végül az orvostól tudta meg a rossz hírt, ezt nem kellett nekünk megoldanunk... Csak otthon kezdtem felfogni a szavak súlyos értelmét. Az első napokban az egész családunk ezt próbálta felfogni, emészteni, megérteni, elfogadni.

Az egész történet annyira valószerűtlennek tűnt. Soha nem láttam édesanyámat sírni, mindig miattunk aggóduk, hogy viseljük el mi az ő betegségét. További műtétek következtek, majd kemoterápia, sugarazás... Nem is sorolom fel a komplikációkat, melyek sorra felléptek. Pontosan kilenc hónapig volt kórházban. De ezzel nem ért véget semmi. Kötések, mindenféle kezelések következtek.

Édesanyámmal „furcsa“ viszonyom volt, nem tudom ezt másként meghatározni. Talán morbidnak hangzik, de a legszebb együtt töltött perceink a kórházi látogatások voltak. Ültünk, kávézgattunk, és megtaláltuk egymáshoz az utat. Annyit nevettünk, mint két kamaszlány. A betegségét úgy fogtuk fel, mint valami életfeladatot. Mindig csodáltam az erejét, amit még ezekben a nehéz időkben is másokra fordított. Mindig örültem a látogatási időnek, különlegesek, kivételesek voltak számomra. Akkor vált rosszabbá a helyzet, mikor már az onkológiára jártam hozzá. Oda már félve mentem, hiszen mindig talákoztam a halottasautóval. Szörnyű érzés volt!

Akkor értettem meg, hogy sokkal nehezebb nézni, amint kínlódik valaki, mint átélni a szenvedést. Kétségbeejtő érzések lettek úrrá rajtam. Hiszen egyrészt megtaláltuk egymáshoz az utat, másrészt rettegtem attól, hogy útjaink máris elválnak egymástól. Teljesen más szemmel kezdtem nézni a világot, az emereket magam körül és az egész életet. Ez volt az én harcom, amelyről senkivel sem tudtam beszélni. Minden érzést, érzelmet magamba fojtottam. Sokan elítéltek ezért, és azt mondták, érzéketlen vagyok.

De megtanultam megbirkózni az élet kegyetlen feladataival, mert igaz: ami nem öl meg, az megerősít. Ha nem kapta volna meg édesanyám ezt a betegséget, nem találtuk volna meg egymáshoz az utat. Sok mindent nem értettem volna meg, és mindent másként látnék. Csak kár, hogy ezért ilyen iszonyatos árat kellett fizetni...!

Mindenkinek, akik súlyos betegek, vagy úgy érzik, igazságtalan hozzájuk a sors, azt üzenem: higgyenek! Soha ne tegyük fel a kérdést: ”Miért éppen én?” Mert mindenre van magyarázat. Csak tőlünk függ, milyen a hozzáállásunk, mit tanulunk meg az adott helyzetből.

Fejet hajtok édesanyám előtt, és mindenki más előtt is, akik mosollyal veszik az élet kegyetlenségeit. Úgy nézzünk másokra, hogy mindenkinek megvan a maga fájdalma, és mindegyikünk számára a sajátunké a legnagyobb. Ne ítéljünk hát el senkit, mert nem tudjuk, mi játszódik le a lelkükben, miért cselekednek éppen úgy, ahogy. Inkább segítsünk, akinek tudunk! Mindenkinek saját magának kell „kiegyeznie“ a sorsával. És azt soha nem tudhatjuk, mit szán a sors éppen nekünk.

Fordította: Póda Erzsébet