Semmi köze a szerelemhez!

Póda Erzsébet 2008.6.30. 9:07

A féltékenység abból a valós vagy képzelt meggyőződésből származik, hogy az ember úgy érzi, szereti a másikat, de az nem szereti viszont.

Egy középiskolai beszélgetés alkalmával egy tizenéves lány pozitív tulajdonságként jellemezte a féltékenységet. – Ez a bizonyíték arra, hogy a barátom tényleg szeret – mondta. És szerinte ebbe még az is belefér, hogy a srác időnként pofon üti, hiszen mindez azt erősíti meg benne, hogy fontos a fiúja számára, félti őt – féltékeny rá, tehát egyértelműen szereti. Semmilyen érv nem győzte meg a lányt az általa felvázolt viselkedés helytelenségéről és a tévhitről, hogy a bántalmazás és féltékenykedés a szerelem biztosítékai. Nem tudom, mióta élhet a köztudatban az a balga vélemény, miszerint aki szeret, az féltékeny, ezáltal feljogosult az erőszakoskodásra is – mégpedig a szerelem nevében! A féltékeny ember ugyanis hiú, irigy, önző, gőgös, sértett önszeretet vezényli, hatalom-, uralkodás- és birtokásvágy fűti, zsarol, uralkodik, de egyben szorong, önbizalomhiányos, jellemhibái vannak és sohasem képes a megnyugvásra. Szenved és szenvedést okoz. Mellette senki sem képes a kiegyensúlyozott, boldog életre.

A pszichoanalitikusok szerint teljesen természetes dolog, ha félünk attól, hogy elveszítjük szerelmünket. Az is természetes, ha szenvedünk, amikor azt látjuk, hogy akit szeretünk, eltávolodik tőlünk. Ami nem természetes: ha állandóan, életünk minden pillanatában ott kísért, a szorongás és a félelem, hogy elveszítjük őt. Ha állandóan gyanakszunk rá, történeteket találunk ki hűtlenségének lehetséges változatairól, és folyton arról képzelgünk: a másik biztosan megcsal bennünket.

A leírások szerint a féltékeny ember legszívesebben bezárná a másikat, fogolyként tartaná. Számon tartja párja cselekedeteit, mozdulatait, ráadásul nemcsak a jelenét, hanem a múltját is uralni akarja. Arra törekszik, hogy a másikat tárggyá változtassa, amelyet korlátlanul birtokában tarthat. A szerelmet lassan felváltja a gyűlölet, s a betegesen féltékeny ember egy idő után kész rá, hogy elpusztítsa azt, akit állítólag szeret. Inkább, megsemmisíti, mint hogy elveszítse, hogy másé legyen. Ezért olyan veszélyes ez az érzés.

A közvélemény és egyes felmérérek szerint inkább a férfiak féltékenyebbek, mert náluk a nő kizárólagos birtoklása – hiúsági kérdés. Mint a patriarchátusban: a nő a férfi tulajdona, ő mondja meg, mit tehet és mit nem. Ezek a beidegződések a mai férfiakban is ott vannak. Persze a nők is lehetnek nagyon féltékenyek, és viselkedhetnek elviselhetetlenül. Pélául mindenben az ellenőrzésük alatt tartják a férjüket, élettársukat: elszámoltatják őket a pénzzel, minden percükkel. Kiverik a hisztit, ha a férjük esetleg sportolni szeretne a szabadidejében, és tenné ezt a felesége nélkül. S rögtön kitör a vihar, ha a társuk akár csak rá meri emelni tekintetét egy másik nőre. De még akkor is, ha rá sem emeli...

A betegesen féltékeny ember nem fogadja el az észérveket. Nem azt nézi, amit lát – az ártatlanság bizonyítéka számára a bűn jele. Elhatalmasodó indulatában kutat, nyomoz, soha nem lel nyugalmat. A féltékeny férfi gyakran az italba menekül, ami aztán csökkenti a potenciát, s így csak mélyül a szakadék a felek között. A féltékeny nő hisztériázik, drámai jeleneteket rendez, így próbálja erőszakosan maga felé fordítani párját: pedig így csak elriasztja. Ördögi kör ez, amelyből nincsen szabadulás.

Néhány szakember szerint a féltékenységnek fokozatai vannak. Első jelei már a szerelmi kapcsolat elején megmutatkoznak. Ekkor még nehéz elválasztani a figyelmes törődéstől (hol voltál, kivel voltál, mit csináltál, hogy érezted magad?). Talán még jól is esik a választottnak, mert a kérdezősködést (tévesen!) a szerelem jelének tartja. Házasságban ez már idegesítő kutakodássá, rajtaütésszerű ellenőrzésekké alakul.. A gyanakvás egy perc nyugtot se hagy a féltékeny embernek (de párjának sem!). Ha talál bizonyítékot, azért – ha nem talál, akkor azért szorong. Tudata beszűkül, örökösen keres valami kis nyomot, amelyen elindulhat. A partnert a tulajdonának tekinti, minden lépését megszabja, korlátozza a szabadságát, zsarolja, minden egyéni érdeklődésétől megfosztja. Teljes alkalmazkodást vár el tőle, szinte a személyiségét is megszüntetné. Ez már terror, ami csak egyre fokozódik, és rengeteg szenvedést okoz.

A féltékenységet nem lehet okosan kezelni. A szüntelen gyanúsítgatást nehéz józanul, esetleg humorral elviselni, előbb-utóbb mindenkinek az idegeire megy. A féltékenykedés személyiségjegy, nem lehet róla leszokni.

Éppen ezért már fiatalkorban érdemes megjegyezni: a féltékenységnek semmi köze az igaz szerelemhez, sem a harmonikus emberi élethez!

De vajon hogyan lehetne erről meggyőzni a fent említett fiatal lányt, akit azóta is rövid pórázon tart a barátja, akinek minden mozdulatára engedélyt kell kérnie, akinek összes percével el kell számolnia, aki pofonokat kap, ha nem a megfelelő módon és szavakkal válaszol a barátja által feltett kérdésekre...? Hiszen máris olyan csapdában van, melyből talán sohasem lesz számára menekülés...