Tehetetlenül...?

Puha Andrea  2009.10.5. 5:11

Este kilenc óra. Csendesen üldögélek a székesfehérvári kollégiumban a lestrapált, de már otthonosabbá váló szobám ablaka előtt.

Ez az első napom a főiskolán. A sötétben ragyognak a város fényei, kis aranypöttyök pislognak az éjszakában. Némán bámulok ki az ablakon, és zakatol az agyam. Mi a fenét keresek én itt?

Információözön. Tátogó szájak. Túl homályos a folyosó. Négy szempár kutatja az arcomat várakozóan... Nagy levegőt veszek: – Bocsi, hallássérült vagyok. Szájról olvasok, ha nincs túl világos, kicsit nehezebben megy, azért nem értem...

Félszeg mosoly, védekezőn felhúzódó vállak. Ó, hányszor fogom még elmondani ezt...?! Megértik. Kedvesen mosolyognak, elismétlik. Ha megértem, válaszolok. De nehezen megy: hiába, meg kell szoknom a szájmozgásukat, ezen kívül jelentősen rontja az esélyeimet a helyszín, a különböző zajok, a félhomály, na meg az, hogy több emberrel állok szemben. Ahogy itt mondanák, a kommunikációs képességem jelen helyzetben gyér. Fejlesztenem kell a kommunikációs kompetenciámat.

Fiúszoba. Heten egy háromszemélyes szobában. Megbillentik a boros üveget. Mozog a srác szája: – Köszi, nem kérek – rázom a fejem. Mázli, ezt a hülye is megérti.
Eltelik öt perc. Furán érzem magam. Belül valami elkezd mocorogni. Rosszat sejtek. Kínos helyzet a láthatáron. Felkapom a fejem, ránézek az egyik fiúra. Felém néz, de nem egészen rám. Szemei, mintha pár centivel a fejem fölé fókuszálnának. Mégis úgy érzem, hozzám beszél. Hogy mit, arról gőzöm sincs. Levegő. Sóhaj. Ööö... Szobatársnőm kihúz a bajból. Válaszol helyettem. Hat ember kommunikál, nevetésbe futó arcok, térdre csapódó tenyerek. Összeráncolom a szemöldököm. Elunom magam. Kis idő múlva felállok, kedves mosollyal kilépek a szobából.

Mi a fenét keresek én itt? Újra és újra ezt kérdem magamtól. Tanulni jöttem, morgom a választ. Újságíró leszek, ha belegebedek is! Nem szoktam nyavalyogni. Sosem érzem magam kevesebbnek azért, mert nem hallok. De mikor új emberek közé kerülök, idegen környezetbe, és ismeretlen szájmozgással találom szembe magam, megtorpanok, és kiborít a tehetetlenségem. Kis égető érzés kúszik a szemem mögé, de gyorsan kipislogom. Elkezdem felépíteni a stratégiámat. Külön utakon járva egyenként megismerek mindenkit. Világosban, négyszemközt, megfelelő helyen ismerkedek. A helyzet adja magát, a sors is kicsit rásegít. És működik. Lassan, de biztosan beépülök a koleszos élet gépezetébe. Nem adom fel. A várost imádom, hosszú sétákat teszek, s amikor a tó partján ülök, s lesem a kacsák fürdőzését, biztosan érzem, hogy megtalálom a helyem.

Mert a helye mindenkinek megvan. Csak meg kell találni.

Hozzászólások

@

Küldés