A nők és az egyház

Sebők Zsófia 2007.12.1. 21:08

Avagy van-e aktív szerepünk a hitéletben?

Előre jelzem, sosem hallgattam teológiát, nem voltam része semmiféle vallási gyülekezetnek, sem szektának, és hittanórán is alsó tagozatos kisiskolásként voltam utoljára. Abszolút kívülállóként írom cikkemet, ám korántsem tudatlanul: sok könyvet olvastam, melyek kisebb-nagyobb mértékben foglalkoztak napjaink (és az elmúlt jó néhány száz év) legbefolyásosabb vallási gyülekezetével, a keresztény egyházzal. Mielőtt bárki is a torkomnak ugrana, el kell mondjam: nem, nem (kizárólag) A Da Vinci-kódból merítettem tudásanyagot. Nő lévén, azt hiszem, jogosan teszem fel a kérdést: hol voltunk mi a megalakuláskor, hol voltunk a fontos döntéseknél. És hol vagyunk most? Kolostorokban, befolyástalan apácákként...

Ez irányú gondolataim először a legutóbbi pápaválasztás alkalmával merültek fel, amikor is egy nő egyszál magában kántálta nap, mint nap, hogy női pápát követel. Igen, az adott szituáció elég szánalmasnak tűnt, ám ezentúl alaposan elgondolkodtatott. Természetesen azért nem lehet a pápa nő, mert nincsenek női bíborosok sem, sőt, a ranglétra odáig vezető, alsóbb fokain sem tartűzkodnak nők… Mindmáig kizárólag férfiak választják a pápát, a nőknek még csak ebbe sincs beleszólásuk. Hol maradtunk le ennyire az „erősebb” nemtől? Tegyünk egy rövid időutazást, méghozzá egészen az őskorba!

Mit látunk? A hit kezdetleges kialakulását, bálvány- és tűzimádó törzseket. A bálvány szinte az egész világon az a kis kövér Vénusz-szobor, jókora hassal és mellekkel. A termékenység szimbóluma, az első hittel kapcsolatos tárgy: egy istennő! Mindenki számára világos, hogy az első civilizációknál a férfiak vadásztak és építették a hajlékot, a nők pedig otthon gondozták a növényeket, és ami az istennőkultusz kialakulásához vezető legfontosabb dolog: szültek!

A nők dolga volt tehát az új élet megteremtése, melyre egyedül ők voltak képesek: épp ezért volt az ő osztályrészük a növénytermesztés is, hiszen ily módon is új életet teremtettek. A férfiak pedig szolgaként és alattvalóként hódoltak előttük, mert kivételesnek tudták őket.

Aztán lassanként a férfiak rájöttek, hogy nekik is kulcsfontosságú szerep jut a gyermeknemzésben, tehát magában a nő már kevésbé tűntek olyan csodálatos teremtéseknek. Ezzel a felismeréssel egyidőben alakult ki lassanként a hit, a vallás következő fokozata: az androgün istenség, aki sem nő, sem férfi nem volt – vagy épp mindkettő egyszerre, ahogy vesszük (megjegyzem, nekem mindig is ez az androgün isten a legszimpatikusabb).

Ám a férfiak a kezdetektől fogva az ölés, az erő urai voltak, így a nők sorsa hamarosan egyre rosszabbra fordult. Az androgün istenséget felváltották a férfi istenek, a haragos, erős túlvilági urak, s a nőknek így már nem csupán a vallási életben, de a társadalomban is rohamosan kisebb és kisebb szerep jutott. Nézzük csak a korai törvényeket: ha egy férfi követett el házasságtörést, el kellett válnia asszonyától. Ha viszont egy asszony tette ugyanezt, neki kínhalált kellett halnia. És így tovább: a nők jogai lassan eltűntek, a férfiakéi pedig egyre erősebbek lettek…

Manapság azt állítjuk, hogy a nők egyenlőségben élnek, de sajnos ez sem mindenhol van így. Az elmaradottabb országokban, főleg a világ keleti térfelén az asszony még mindig rabszolga, ha ugyan nem ennél is kevesebb. Európában ugyan nagyjából helyreállt az egyensúly, de azért a többség még mindig furcsán néz, ha felmerül, hogy egy-egy ország legfőbb embere egy nő…

A legelkeserítőbb helyzet viszont az egyházon belül van, és itt kanyarodnék vissza cikkem kiindulópontjára: kérem, kedves olvasók, menjenek el egy vasárnapi misére, és jól nézzenek körül. Látnak nőket a mise szerves részeiként? Legfeljebb az orgonistát és az énekest, ők azonban nem egyházi személyek. Tehát bármennyire is törekszünk egyenlőségre, immár az új évezred küszöbét is átlépvén: a legerősebb egyházban még korántsem beszélhetünk ilyesmiről.

Vajon lesz-e valaha az egyháznak női kulcsfigurája? Ha igen, azt talán még az unokáink sem fogják látni...