Hinni, mindegy miben!

Puha Andrea 2007.12.19. 20:26

Kiskoromban számoltam a napokat, ami még karácsonyig hátravolt. – Hány nap van még? – csimpaszkodtam édesanyámba.

Minden éjjel úgy aludtam el, hogy másnap már eggyel kevesebb. Szőke, fürtös angyalokkal álmodtam, akik a fenyőfa körül szálldostak, kezük tele volt a díszekkel, s fürgén aggatták a szaloncukrokat az ágakra. Arcukon lágy mosoly játszott, kis fehér ingjük a térdüket verdeste. Hogy hittem akkor...! Ó, hogyan tudtam akkor hinni bennük, és a csodákban!

Minden évben, december huszonharmadik napján este, egy csokoládét raktam a karácsonyfa egyelőre üres helyére. S mikor reggel felkeltem, álmosan, szemeimet dörzsölve, mezítláb kibotladoztam a tévészobába. A reggeli ragyogás még szebb fénybe öltöztette a szobát, s elkerekedő szemekkel bámultam a kész, feldíszített fára. Mohón fogtam kezembe a szép, csillogó gömböket, s megpörgettem a csillagokat. Az asztalon ott hevert a csokoládé, majdnem teljes egészében. A csomagolópapír félig le volt tépve, s egy harapásnyi darab hiányzott belőle. Csodálkozva fogtam a kezembe, s szinte láttam az angyalok apró fogainak a nyomát. Fellármáztam az egész házat, kiabálva, hogy itt jártak az angyalkák! S ez így ment évről évre.

Aztán egy éjjel felriadtam. Fény szűrődött ki a tévészobából, s én félig öntudatlanul lépkedtem oda az ajtóhoz. Kinyitottam, s anyu rémült, ugyanakkor meglepett tekintetével találtam szembe magam. Kezében egy díszt tartott, előtte ott állt a csupasz fa. Meg kell, hogy mondjam, cseppet sem hasonlított a Jézuskára. Nem volt időm se ámulni, se bámulni, mert édesanyám visszaterelt az ágyba, s én nyomban el is aludtam…

Míg a mama élt, rendszeresen jártunk misére. Ott ültem a templomban, a padban a mama mellett, összekulcsolt kézzel, ahogyan illik. Akkor még hittem. Hittem a Jézuskában, az imákban, éreztem, ahogyan a valódi hit átjár. Később ministráltam is. Én voltam az egyetlen lány a fiúk között. Tetszett, ahogyan öntenem kellett a vizet, és hogy a másik oldalról is nézhetem a szentmisét.

Ahogyan telt-múlt az idő, ez is elmúlt. Jöttek a kamasszá válás gondjai, az első lelki fájdalmak, a szenvedések, s volt, hogy odáig merészkedtem, hogy kijelentettem: „Nincs Isten”. Ilyenkor valaki rendszerint felhördült: ,,Ilyet ne mondj!” Hát nem mondtam. De attól fogva másban hittem. Egy ideig a szüleimben, aztán a barátokban, aztán a sorsban, szerencsében, természetben, a szeretetben. Mindig másban.

Templomba már nemigen jártam. Egyrészt, mert jól esett tovább aludni, másrészt, mert a mama nélkül olyan más volt... Később meg már úgy gondoltam, nincs értelme. Szó se róla, szeretem a templomokat. De csak akkor, ha egyedül vagyok, vagy ha barátaimmal térünk be oda. Nyári napokon jól esik a bőrömnek a hatalmas épület hűvössége, s kicsit meghitté válik a hangulatom is. Olyankor felidézem az emlékeimet, elmerengek az élet dolgain, mintha valakivel beszélnék. Igen, hiszek. Hiszek valamiben. Hiszem, hogy a barátokra vigyázni kell, és ők is vigyáznak rám. Hiszem, hogy az élet szép és jó, bár néha fáj, és a csúnya arcát mutatja nekem. Hiszek önmagamban, a szüleimben. Hiszem, hogy a szeretet egy nagyon erős érzés, és hiszem, hogy van valami, amibe az emberek megkapaszkodhatnak. Igen, talán van Isten is. Az élethez kell a hit, mindegy miben hiszünk. A sorsban, Istenben, szüleinkben, a Mikulásban, vagy akár a cipőnk sarkában – csak higgyünk! Mert a hit segít át az élet nehézségein. Ha szomorúak vagyunk, és van egy barátunk, aki mindig mellettünk van, benne hiszünk. Ha nagy kő van a szívünkön, és egy templomban zokogunk Istenhez, Istenben hiszünk. Mindig van valaki és valami, amibe belekapaszkodunk, mert úgy érezzük, hogy van valaki, aki mindig velünk van.

Aztán vannak, akik már minden hitüket elvesztették. Ők már csak magukban bíznak. Ők a két kezükben hisznek, abban a munkában, amit maguk csinálnak. Már elég erősek ahhoz, hogy ne szoruljanak a hitre, viszont a többségük vagy határozott és magába forduló, vagy megkeseredett az élettől.

Mindenki hisz valamiben. Hogy miben, és hogy akar-e, azt maga dönti el. Mint ahogyan én is, azon a reggelen, mikor anyu felkeltett, hogy megjött a karácsonyfa. Mélán néztem anyura, és elmondtam neki, mit álmodtam.
– Azt álmodtam, hogy te díszítetted a fát! Ez most álom volt, vagy tényleg láttalak?
– Álmodtad.

És elhittem. Még akkor is elhittem, ha mélyen belül úgy éreztem, hogy igen, tényleg felkeltem akkor éjjel. Mert hinni akartam. Legalább még egy évig…

Következő évben már együtt díszítettük a fát.