Nyisd ki a szemed!

Póda Erzsébet  2012.4.2. 5:56

Csaknem minden héten hallunk egy hírt...

Az elmúlt pár hónapban szinte hetente találkozhattunk a következő bűnügyi hírekkel:

„Egy férfi reggel bejelentette a rendőrségen, hogy megölte a feleségét."
„Megölte feleségét, majd öngyilkosságot kísérelt meg egy férfi... Az asszony előzőleg értesítette a rendőrséget, hogy férje rátámadt, és bántalmazta.”
„Megölte az élettársát, majd magával is végzett egy férfi...”
„Előzetes letartóztatásba helyezett a bíróság pénteken egy férfit, aki olyan súlyosan bántalmazta élettársát, hogy a nő a helyszínen meghalt...”
„Kiderült, saját maga fojtotta meg az élettársát az a férfi, aki azt állította, holtan találta a nőt, azután kihívta a mentőket.”
„Az utcán lőtte le volt feleségét, majd önmagával is végzett egy férfi.”
„Gyilkossági kísérletet próbált meg egy férfi elvált felesége ellen, de az asszonynak még volt ideje kihívni a rendőrséget. Szerencséjére a rendőrőrs a közelben volt, így sikerült megmenteni az életét...”
„Gázzal akarta megölni feleségét egy férfi, az asszony azonban időben észrevette, és segítséget kért... Később a férjet a bíróság felmentette.”

Naponta érkeznek hozzánk ezek a hírek. Megírják, bemondják. Néha képeket is mutatnak: a riporter naprakészen informál bennünket a tett színhelyéről. Kikérdezi a szomszédokat, akik semmiről sem tudnak, majd a kórház kapujából megnyugtat bennünket, hogy az áldozatot már ebben a gyógyintézetben ápolják. Már amennyiben életben maradt...
Arról nem értesít minket a híradás, nem szól a riporter, hogy ezek a bűncselekmények tragikus végkifejletek. A családon belüli, nők ellen elkövetett erőszak sokszor halálos eredményei.

„A férjem állandóan üti-ver. Ez nálunk mindennapos dolog. Emellett szitkozódik, átkozódik, káromkodik, dühkitörései vannak. Sokszor azt sem tudjuk, hova bújjunk. Sokat tudnék mesélni a kegyetlenségeiről, de minek? Úgysincs, aki segítsen rajtunk...”
„Ha hazajön, és én már esetleg alszom, a hajamnál fogva cibál ki az ágyból. Üt, ver, rúg, ahol ér. Hiába sírok, hiába könyörgök. Másnap reggel a gyerekek riadtan néznek rám, de nem kérdeznek semmit. A kisebbik csak sírva fakad. Beletelik másfél óra is, mire úgy ki tudom sminkelni magam, hogy ne látsszanak a kék foltok, hasadások a bőrömön. Aztán este rózsacsokrot hoz, kedves, rimánkodik, fogadkozik, térden állva könyörög... Sokszor gondolok arra, vajon a gyerekeim számára is ilyen életet ír a sors?”
„Az első pofon után elfutott hazulról. Amikor hazajött, szerelmet vallott. Aztán jött a másik pofon, meg a többi. Nem kellett, hogy okot szolgáltassak, ő talált okot. Nem értettem, mi történik velem. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy rettegés az életem. Mikor terhes lettem, nekitaszított hűtőnek, vagy a falhoz verte a fejem. Éjjelente felébresztett, nem hagyott aludni. Vagy valami apróság miatt, vagy azért, hogy sírva mondja el, mennyire szeret. Azt hittem, megőrültem. Egy éjszaka megszöktem otthonról. Senki nem akarta elhinni a történetemet – hiszen kívülre nagyon kedves embernek mutatkozott. Még a saját anyám se hitt nekem...”

Egyik barátnőm férje főorvos a sebészeten. Életekről dönt: életet ment vagy olt ki. A felelősséget nem vállalja. Gyakran hallom elmélkedni: a beteg, aki meghal, nem is akar élni. Ő csak a dolgát, a műtétet végzi – a többi a betegen múlik. Otthon ő a császár, minden az ő akarata szerint történik, minden kérdésben kizárólag ő dönt. Például abban is, hogy hol, mi módon és hányszor teszi a magáévá a feleségét: liftben, konyhában, pincében, padlón, asztalon, széken – minden áldott nap többször is. A főorvos úr a nőiségében alázza meg élete párját, gyermekeik anyját – újra és újra. Így demonstrálja a hatalmát otthon is. Miközben felesége migrénnel, női betegségekkel küzd, háromszor műtötték a nőgyógyászaton. Mikor hazajött a kórházból, a férje drága ékszerrel lepte meg. Nem először tette – ilyen "ajándékként" voltak már Afrikában, a Seychelles-szigeteken, és a világ több előkelő helyén is.

A házasságokban előforduló erőszak elkövetője az esetek több mint kilencvenöt százalékában a férfi. A szakirodalom a bántalmazás három fajtáját különbözteti meg. Az érzelmi bántalmazást (lelki terror), a tettleges bántalmazást és a szexuális bántalmazást. A kutatások szerint ezek mindig együttesen, egymást váltva fordulnak elő. Először elcsattan az első pofon, majd a pofont felváltja az ütlegelés, amely egyre durvábbá válik, egyre súlyosabb sérüléseket okoz. Ehhez kapcsolódik a feleség önbizalmának fokozatos gyengítése. A bántalmazási folyamat egyébként nem más, mint az egyik ember (a férfi) uralkodása a másik ember (a nő) felett. A feleségbántalmazás (a fogalomhoz tartozik a nemi erőszak is – a nő akarata ellenére történő nemi kapcsolat létesítése) folyamatos, rendszeres és célzatos terror. Célja a férj számára, hogy a felesége teljesen az ő alárendelje, lelkileg és testileg is az ő (a férfi) tulajdona legyen. A elborult időszakot kedvesség, engedékenység, nagyvonalúság követi, amelyet ismét kegyetlenséggel teli időszak vált fel. Így kelt a férfi függőségérzetet a feleségében/élettársában.

A családon belül elkövetett erőszak nehezen bizonyítható. A megvert, megalázott lányok, nők, asszonyok szégyellik magukat, ha tesznek is feljelentést, egy idő után visszavonják, védeni kezdik kegyetlenkedő férjüket – mindez a függőségi viszony kialakulásától van így.
Ők ugyanis már függővé váltak férjüktől – hiszen a férj célja is ez volt. Ha nagy nehezen sikerül is elválniuk, nem biztos, hogy megszabadulnak a zsarnoktól. Vagy továbbra is zaklatni fogja őket, vagy tragikusabb véget ér a kapcsolat...

A 16 akciónapot 1991 óta világszerte november 25-e (a Nemzetközi Nap a Nők Elleni Erőszak Ellen) és december 10-e (az Emberi Jogok Nemzetközi Napja) között rendezik meg civil szervezetek és magánszemélyek, hogy felkeltsék a nyilvánosság figyelmét, és tájékoztatást nyújtsanak a nők elleni erőszakról. Hogy kifejezzék szolidaritásukat az áldozatok iránt, és nyomást gyakoroljanak a politikusokra a nők elleni erőszak minden formájának megszüntetése érdekében. De az erőszak persze nemcsak ezeken a napokon "működik", de legalább a kampányból értesül róla a közvélemény, ha már a híradásokban nem mondják el nekünk a megfelelő háttér-információkat.

Nehéz változást elérni ebben a nagyon is komoly problémakörben, ha az emberek többsége nincs tisztában ennek a társadalmi jelenségnek a létezésével és sajátosságaival. Ráadásul mélyen élnek a köztudatban a nemi sztereotípiák, szokások, tévhitek is. Sokan szégyellik és nem beszélnek róla. Mások úgy tesznek, mintha ez őket/minket nem érintene, holott a világon minden ötödik nő az erőszak áldozata, s ez a mi környezetünkre éppúgy érvényes! A problémákat nálunk sem jellemző nyíltan, őszintén kezelni – pedig nincs más választásunk, ha azt akarjuk, hogy legalább a mi lányainknak ne kelljen ilyen gyötrelmekben részesülniük!

(A témát folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés