Ej, ráérünk!


Nagy Erika  2015.12.15. 1:01

Az időhiány nőnemű jelenség, legalább is Stefan Klein szerint. Ezzel nem értek egyet, ennek ellenére a mostani történetem főszereplője is egy nő.

Egy nő, aki nem jól gazdálkodott az idejével. Azzal az idővel, amit saját magára kellett volna szánnia.

Márta néni fiatalon, negyvenévesen jutott özvegyi sorsra, egyedül maradt a két gyerekkel, akik iskolába jártak, így volt kiadás bőven. Dolgozott reggeltől estig, két munkája is volt, ezért mindig futotta cipőre, ruhára, vagy akár egy kisebb kirándulásra. A gyerekek természetesnek vették ezt, mint ahogy azt is, hogy anyjuk nekik él, csak az övék. Márta néninek nem volt ideje arra, hogy magával is törődjön, hogy új társat találjon, akivel jóban, rosszban együtt maradhatna az élete végéig. Vágyott rá, de mindig azt mondogatta, van arra még idő, meg azt is, hogy a gyerekeknek még szükségük van rá. Először azért, mert amikor családot alapítottak, kellett a segítség, majd akkor is, amikor megszülettek az unokák, s a lányaiknak hozzá kellett szokniuk az anyasággal járó feladatokhoz, a többletmunkához.


A barátok, ismerősök gyakran megjegyezték, hogy ez már kihasználás, de ő másképpen gondolta. Elmúlt hatvanéves, és még mindig dolgozott. Jól jött a bevétel a nyugdíj mellett. Egy nap, amikor a heti bevásárlást végezte, egy szimpatikus, vele egykorú férfival találkozott az üzletben. A pénztárnál hosszú sor kígyózott, így szó szót követett, és úgy váltak el, mint két jó barát. Márta néni már el is felejtette a férfit, de a következő héten újra összetalálkoztak. Égi jel, mondhatnánk. A férfi faggatta az asszonyt, minél többet szeretett volna megtudni róla, az asszony azonban megtartotta a három lépés távolságot. Amikor a hódolója megkérdezte tőle, meghívhatja-e egy süteményre a közeli cukrászdába, csak ennyit mondott: nincs ideje, sietni kell haza.

Több is lehetett volna közöttük, de Márta néni nem úgy gondolta, neki még feladata van, azért, hogy az unokái ne szenvedjenek hiányt semmiben. Majd ha felnőnek, talán akkor. Nyugdíj mellett elég jól keresett, de magára szinte alig költött. Az unokák felnőttek, tanultak, majd dolgoztak. A bulik, a divatos cuccok sokba kerültek, jól jött a nagyi pénze, amit mindig könnyűszerrel kihízelegtek tőle. S ez így ment évről évre. Márta néni még hatvanöt évesen is takarítani járt. Jól megfizették, meg is becsülték, de valahogy érezte, hogy már nehezére esik az állandó munka.

Egy nap történt valami. Vagyis inkább nem történt semmi. A nagyobbik lányáékhoz ment volna vacsorát főzni a családnak, s amikor azok hazaértek a munkából, se Márta néni, se vacsora. A lánya dühösen hívta telefonon, de nem vette fel az asszony. Nem értették: ilyen még soha nem fordult elő. Reggel munkába menet az egyik unoka beugrott a nagyihoz, hogy számon kérje tőle a feledékenységet.

Húsz órája halott volt. Ideje most már annyi, mint a tenger...



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Kire jut idő?

Huszár Ágnes

A mai kor emberére jellemző, hogy rohan: állandóan siet valamit elérni, elintézni, elvégezni.

2016.1.14.    28


24 óra

Szendi Tünde

Egy nap, akárhogyan is nézzük, mindannyiunk számára 24 órából áll.

2016.1.5.    11


Nosztalgia

Nagy Erika

Rohanunk, leterheltek vagyunk, a szabadidő már-már luxusnak számít. Sok mindent kell egy napba sűríteni.

2015.12.15.    10


Időcsapdában

Palkó Emese

Ismer valaki olyan nőt, aki nem érezte már huzamosabb ideig, hogy állandó időhiánnyal küzd, és mindenhol feladatok véget nem érő sorát látja?

2015.12.7.    13


Élet és idő

Oriskó Renáta

Fogalmak, amelyek összefonódnak, láthatatlan, de nagyon erős szálakkal kötődnek egymáshoz.

2015.11.20.    10


Hamarosan találkozunk

Tompa Orsolya

Mondjuk régi és új ismerőseinknek, szívünkhöz közel állóknak, legjobb barátunknak.

2015.11.19.   

A rovat további cikkei

Lassúság

Nagy Erika

Van egy ismerősöm, aki egy gyorsasági versenyen jócskán elvérezne.

2015.11.17.    8