Az ajtónyitogató

Kabók Zita  2012.6.28. 4:23

A lámpagyújtogató jut eszembe a Kis hercegből, amikor meglátom a nagy termetű férfit a londoni szlovák nagykövetségen, amint az ajtót nyitja-zárja.

Csillogó, szürke öltönynadrágot visel, hegyes cipője kopog, amikor kilép az ajtón. Büszkén őrzi azt az ajtót. Vízum időpontosok! – kiabál ki az ajtón, aztán visszacsukja maga mögött úgy, hogy senki nem tud bemenni. Senki sem tudja, mi folyik bent, az ablakok sötétítettek. Mégsem olyan, mint a kis herceg lámpagyújtogatója...

Hosszú pad van az ajtó előtt, ott várakoznak az emberek. Meglepetésemben nem találom a sor végét, többen toporgunk az ajtó körül, úgyhogy ránk kiabál az ajtónyitogató: – Menjenek a sor végére! – mutat a pad végére.

Családok, szingli anyukák, férfiak állnak a sorban. Egy koszovói férfi szóba elegyedik velünk.
– Vízumért jöttem – mondja. – Szlovákiába megyek a szlovák feleségemmel. Már kétszer voltam itt, de még mindig hiányzik valami papír. Ezek mindig kitalálnak valamit – konstatálja, majd azt ajtónyitogató felé mutat.

Végre bekerül valaki, mindenki feláll, és odébb ül a hosszú padon. Mellettünk egy fiatal szlovák anyuka terelgeti hároméves korú gyermekét. Lizzie göndör hajú mulatt kislány. Útlevélért sorakoznak, közben Lizzie anyukája Villiam anyukájával beszélget, aki kisfia angol születési bizonyítványát lengeti a kezében.

A másik oldalon két szemüveges szlovák kisgyerek játszik a kifestővel egy kispadon. – Milyen színű legyen a nap? – kérdezi anyját. – Sárga – hangzik a válasz szlovákul. Akkor kérem a yellow ceruzát – feleli a kislány.

Közben az ajtónyitogató ismét kikiabál, hogy megkérdezze, mit akar a következő várakozó. Nem tudjuk mi törénik, de behívja a soron kívüli szőke, vézna lányt. A kisgyerekek már unják a több órás sorban állást, fel-le szaladgálnak a lépcsőn, mire az ajtónyitogató erélyesen rájuk kiált, hogy üljenek le!

Úgy érzem, mintha egy koncentrációs táborban várnék arra, mi lesz a végzetem. Szívem hangosan zakatol, akárhányszor az ajtónyitogató kiszól. A faliújság hirdetményeit kezdem el olvasni. A nagykövetségen a mosdók használata a vendégek számára biztonsági okokból tilos! Köszönjük a megértésüket! – áll a táblán.

Közben ismét megzavar az ajtónyitogató. Kimegy a folyosó végére, hogy bezárja az ajtót. – Nemsokára ebédidő – mondja mellettünk a koszovói pasas. – Ilyenkor már nem engednek be senkit, csak kiszolgálják az ittenieket.
Ez legalább megnyugtató, gondolom magamban, talán van esélyünk arra, hogy mi is bekerüljünk.

Még pár ajtónyitogatás, odébb ülés a padon, majd végre sorra kerülök. A vőlegényemmel együtt indulunk befelé, ám az ajtónyitogató őt nem engedi be. Csak hatan egyszerre, mondja és becsukja az orra előtt az ajtót. Várakoznia kell az ajtó előtt, amíg bent vagyok. Míg nem az ajtónyitogató odaszól neki, hogy álljon arrébb.

Már rég eljöttünk, de még mindig az ajtónyitogató jár az eszemben. Próbálom megérteni, vajon ki a hibás. Az ajtónyitogató vagy az egész rendszer? Miként lehetséges, hogy egy ország külföldi képviselete ennyire alacsony színvonalú legyen? Tudja valaki egyáltalán, hogyan bánnak itt az emberekkel? Vagy talán másoknak ez nem tűnik fel?

Történt mindez a Kensigton Palota brit őrséggel ellátott udvarával szemben, ugyanis itt van a székhelye a szlovák nagykövetségnek. Itt lakott Diana hercegnő, és 2013-tól ez lesz William herceg és Kate otthona is.

Hozzászólások

@

Küldés