Béke veletek!

Sábitz Katalin  2008.5.24. 21:18

A híradó megdöbbentő képkockái olykor szenzációhajhász ijesztgetésnek, hatásosan megkomponált horror-szimfóniának tűnnek.

A Kárpátok öléből nézve a Közel-Kelet, Ázsia vagy Afrika távoli problémái és küzdelmei könnyen elhessegethetők. Könnyebb is így, nem aggódhatunk a világ minden nyomorultjáért. Nem hordhatja vállán egy ember százezrek és milliók keresztjét.

Csakhogy nincs annyi füldugó, amennyi az összes jajkiáltást eltorlaszolja eltompult érzékeink elől. Az efféle torlaszokból nem kér Tihanyi Tamás újságíró, aki a Dögcédula és kereszt című életrajzi regényében tesz erről tanúságot. Az író többször elkísérte a Magyar Baptista Szeretetszolgálat lelkész-igazgatóját missziós útjain, halálos küldetésein. Olyan helyeken járt, ahová az élet is csak félve merészkedik el.

Csecsenföld: „…Kalasnyikovok ugattak egymásnak, nem tudtuk mennyi, csak azt éreztem, mintha minden dörrenésnél lelkem belsejéről szakadt volna le egy vakolatdarab. (…) Arra gondoltam, hogy ilyenkor a sátán örül.”

Pakisztán: „Az első képeket tegnap láttam menekülő afgánokról, és rögtön éreztem: újra indulnom kell. Mert valakik mindig menekülnek (…) Zürichben hívott fel a barátom, és a szememre veti, hogy ellenséghez megyek. Kikapcsolom a mobilt. Ellenségem az afgán? Vagy a muzulmán? Az elmúlt öt év alatt négy háborúban, s több mint húsz menekülttáborban jártam. Melyikben voltak ellenségek, és melyikben barátok? Egyáltalán: van-e nemzetisége a szűkölködőnek? (…) Egyre többen menekülnek, és nekik nem elég a távoli bátorítás, ha nincs pohár víz, falat kenyér a túléléshez.”

Afganisztán: „A leomlott falak, elhagyott lövészárkok, aknamezők és roncsok idézték a közelmúltat egy olyan országban, ahol már harmadik évtizede várták a békét. Koszos, fekete kezek, sötétlő arcokból világító szemek keresték az európai ember könyörületét. (…) Mintha elfáradt volna a világ körülöttünk. Olyan volt az ország, mintha falak épültek volna a lelkek köré, s ahol az élet értéke a földön a legkevesebb.”

Albánia: „Por, hőség és háború. Megérkeztünk. (…) A muzulmánok (…) matracokkal és széttépett papírdobozokkal borított kosárlabdapályán kénytelenek több százan együtt élni. Szivacsfekhelynyi életek egymásnak tolva. Ennyi maradt számukra Koszovóból.”

Észak-Korea: „Egy ország, ahol még mindig a szocializmust, vagy talán a kommunizmust építik. Egy ország, amelynek éheznek a polgárai, ám a vezetés mégsem fogadja tárt karokkal a külföldi segítséget. (…) Egy ország, amely egyre nehezebben lélegzik.(…) A gyerekek (…)egyre közelebb merészkedtek, átöleltek, száraz szivacslelkük itta és vágyta, hogy szeressék őket. (…) Az öröm már régen megszökött a szarivoni árvaházból. ”

Mongólia: „Valahol Ázsia távoli vidékén van egy ország, egy nép, amelynek –az arra járó keresztény misszionáriusok szerint– nincs mással esélye a fennmaradásra, mint az élő Istennel (…) s ahol a szabadság még évtizedes múlttal sem rendelkezik. (…) Összekötőnk kivitt bennünket egy a város szélén lévő intézetbe, ami korábbi orosz laktanya volt, ma 150 gyerek otthona. A kiváltságosoké. Ulánbátorban ugyanis egyes becslések szerint több ezer kisgyerek él szülők nélkül. Többségük a város csatornarendszerében kísérli meg átvészelni a telet.”

Nyugat-Szahara: „Előrenéztem, a semmibe, a homok fölé, oda, ahol talán a szétszakított, hazátlan és menekülő családok, a célt nem érő karavánok, a Szaharában bolyongó lelkek, a halott legionáriusok találkoznak egyszer.”

Kambodzsa: „Jó tízezer kilométerre Budapesttől egy ötdolláros szandállal megvásárolható száznyolcvannyolc gyerek boldogsága, legalább néhány napra.”

India: „Ahol nagy a szükség, konzervből van maga az élet is. (…) A hullaszagtól könnyezve elkezdtük járni a romokat. Egymás után több helyszínt is ellenőriztünk, de túlélőt nem találtunk.”

Irak: „Amikor az ember Isten ítélőszékébe ül, és maga akarja eldönteni, hogy mi helyes és mi nem, abból mindig háborúk és tragédiák lesznek.”

Malawi: „Aznap este vastagon befújtam magam moszkitóspray-vel, s ellenőriztem a szúnyoghálót, amit az ágyam fölé erősítettem. Megrángattam, figyeltem a helység másik végében szuszogó fekete lélegzetét, a falon tehénkedő tenyérnyi pókok mozdulását, s azt, hogy a háló erős… De a hitem?”

Az otthoni fotel kényelméből mindez hihetetlennek tűnik. Könnyedén átkapcsolhatunk egy másik csatornára, ám amíg vannak ilyen komoly hivatástudattal rendelkező tudósítók, akik akár az életük árán is bemutatják a valódibb valóságot, addig nem bújhatunk örökké a tudattalanság védőfalai mögé.

S ha egy békés, jobb világot akarunk felépíteni, amelyben nincs szeretetszolgálat, sem adománygyűjtés, nagy szükség van az ilyen szemfelnyitó újságírókra és könyvekre.

Hozzászólások

@

Küldés