Klubest, hagyományőrzés és a többi finomság

Nagy Erika  2014.6.4. 2:18

Olvastam valahol, hogy a hagyományt nem kell ápolni: nem beteg az...

Kissé fáradtan indultam a Barátnő Polgári Társulás múlt heti rendezvényére. De bíztam abban, hogy ha elkezdődik, a hagyományőrző lovasíjász, Bial Judit, és a moderátor, Póda Erzsébet, átbillent engem az éberségi szintre, és élvezettel hallgatom majd, kinek mit jelent a hagyományőrzés? Mit képvisel a korhű öltözet, és a hagyományőrző mennyire tudhatja magáénak az akkori életformát?

Most itt egy kicsit elkalandozok, mert olvastam valahol, hogy a hagyományt nem kell ápolni: nem beteg az, őrizni sem kell, mert sehová nem szalad el. A hagyományt éltetni kell, átadni a következő nemzedékeknek. Amikor ezt olvastam, mosolyogtam egyet az orrom alatt, majd elgondolkodtam, hogy talán igazuk van. És Bial Juditot hallgatva egyértelművé vált, ő élteti, teljes odaadással. A kor szellemének megfelelő ruházattal, íjjal, nyílvesszővel, tegezzel, saját készítésű csizmával, s ezeket a kellékeket a jelenlévők is megcsodálhatták.

Jelenlévők – itt egy kicsit megállok, ugyanis volt egy-két pillanat, amikor azt gondoltam, hogy Kőhídgyarmat lakossága két részre oszlott. Az egyik fele korán fekvő és pihen, a másik fele pedig templomban hallgatja az igét. Történt ugyanis, hogy a közelben lévő imaház jobban vonzotta a lakosságot, a sörkert pedig üresen ásítozott. Mondogattam is magamban, hogy ejnye, hol vannak a férfiak? Nem kíváncsiak egy nőre, aki az őseink harcmodorán alapuló harcművészetet műveli magas fokon? Aki vágtató ló hátáról ad le gyors és pontos lövéseket íjjal és nyíllal? Ez hihetetlen volt számomra. Jól tettem, és nem kellett csalódnom. Történt valami. Nyilván itt is úgy gondolták: tíz perc késés belefér. Egyesével, néha párban, de jöttek az emberek. Majd újra és újra nyílt a Kotra vendéglő ajtaja…

A lovasíjász egyik alapfelszerelése a ló. Nyilvánvaló, hogy a rendezvényre a pára nem kapott bebocsátást, de Judit beszámolója annyira hiteles volt, hogy magunk előtt láttuk a bemutatót: láttuk, hogy ilyenkor szinte eggyé forr ló és lovas, nemcsak együtt mozognak, de együtt is gondolkodnak. Mint ahogy Rőth Imrével is, akivel közösen járják az iskolákat, falunapokat, rendezvényeket, hogy megismertessék a közönséget azzal, hova tartoznak, és mi az, amire büszkék lehetnek.

Kőhídgyarmaton érdeklődő közönség volt, annyira, hogy három óra elteltével is nehéz volt megválni tőlük. De nem tehettünk mást, várt ránk egy meghívás, finom vacsorára. Kolléganőnk, Kabók Zita édesapja kitett magáért, mert attól az estétől soha többé nem mondom, hogy nem szeretem a vadból készült ételt. Szememben akkor, ott Kőhídgyarmaton, este kilenc után, ő lett a nagybetűs szakács. Az uborka ízét pedig, ami gondolom, hogy Kabók Zita édesanyjának keze munkáját dicsérte, még ma is a számban érzem.

Felejthetetlen este volt. Sajnálhatja mindenki, aki nem volt részese.

Hozzászólások

@

Küldés