Lerágott csont?

Vég Erzsébet  2009.3.20. 11:22

Mindig szerettem volna azokban az időkben élni, amikor kultúrája volt a kávéházba járásnak.

Ahol irodalmi esteket tartottak, ahol jelen volt Ady, Krúdy, és más írók. Szerettem volna (és ma is szeretném), ha megengedhetném magamnak, hogy reggel ott kezdjem a napot egy gőzölgő fekete és az aznapi újság mellett… Egyelőre sajnos ez a vágyam beteljesületlen, be kell érnem azon ritka alkalmakkal, amikor egy kedves barátom/barátnőm is éppen ráér, és egy órácskára elmerülhetünk az illatok, hangulatok világában.

Egyik ilyen alkalommal pont a pulttal szemben sikerült helyet foglalnunk. A pultos diszkréten átvonult egy távolabbi sarokba, nem úgy két újonnan érkező vendég. A negyvenhez közeli nők kicsit izgatottan suttogtak, mint akik nagy titkok tudói. Aztán letelepedtek a szomszédos asztalhoz, mintha nem is akarnák annyira őrizni a titkot. Később kiderült, hiszen akaratlanul is fültanúja voltam a beszélgetésnek, hogy „már megint a férfiak!”. Kíváncsi lennék, hogy létezik-e egyáltalán olyan nő, aki elégedett a kapcsolatával és a párjával? Most pedig a párbeszéd röviden:

– Jól vagytok? Meggyógyultak a gyerekek?
– Köszönöm, most már igen. Majd egy hétig magas lázzal feküdtek. És ti?
– Mi is, köszi! Eltekintve a mindennapi őrületektől.
– Vagyis???
– Hát, tudod... A lányok apja folyton nyaggat az újrakezdéssel, nekem meg borsódzik a hátam már a gondolattól is. Nincs kedvem küzdeni vele alapvető dolgokért. Például, hogy legalább mosson kezet, mielőtt a gyerekhez nyúl, hogy ne hagyja szét a dolgait, hogy vegye már észre a tennivalókat, hogy legyen egy kicsit ambiciózusabb...
– Felteszem, már nem szereted.
– Nem.
– Akkor nincs is miről beszélni.
– Nincs, de nem érti meg, és a lányok ürügyén sokkal többször látogat meg bennünket, mint kellene.
– Nem lehetne valahogy rávezetni, hogy csak hetente egyszer menjen?
– Reménytelen. Ha beszélünk valamiről, bólogat, igazat ad, aztán ugyanúgy csinál mindent, mint előtte. Belefáradtam.
– Nehéz átlépni a saját határainkat.
– Ő nem is akarja. Fel van háborodva, hogy meg akarom változtatni és kijelentette, hogy márpedig ő nem fog megváltozni.
– Az baj. Helyesebben megváltozni nem, de alkalmazkodni és szem előtt tartani a többi családtag igényét illene. Úgy gondolom, hogy egy normálisan működő kapcsolatban mindenki próbál egy kicsit alkalmazkodni.
– Igen. De egyszer azt is kijelentette, hogy ő a fontos, mindenki más csak utána következik…
– Te jó ég! Ez ám az öntudat!
– Bizony. Arról nem is beszélve, hogy pénzügyileg sem támogat bennünket, mondván, hogy én költöztem el tőle. Igaz, néha bevásárol, de itt ki is merül a segítség.
– Ez azért arcátlanság.
– Az, de mit csináljak? Tényleg megmondta még a költözés előtt, hogy ha elmegyünk, nem fog adni egy fillért sem.
– Biztos mondtam volna, hogy akkor ne akarja látni a gyerekeit sem… Bocs, tudom...
– Igen, azt azért nem akarnám. Mégiscsak az apjuk.
– Na, ja. Papíron. Bírósági segítség?
– Jaj, ne is mondj ilyet! Eszemben sincs bíróságra menni.
– Oké, feladom.
– Én is. Tudod, neki abból áll a napja, hogy reggel elmegy dolgozni, délután haza megy, megeteti az állatokat és beül a tévé elé egy sörrel, vagy többel. Szép kis perspektíva. Ha szóvá merem tenni, akkor meg vagy ordít velem, vagy kivonul a szobából. Mondtam is neki, hogy milyen remek példát mutatunk a lányoknak konfliktuskezelésből…
– Hát igen...
– Esküszöm, néha olyan dühös vagyok rá, hogy azt el sem tudom mondani!.
– Mondjam, hogy ismerem az érzést?
– Ne gúnyolódj!
– Én nem… Talán el kellene költöznötök egy picit messzebbre.
– Hova és miből?
–Azt nem tudom.
– Na, látod! Kilátástalan a helyzet. Főleg, hogy munkát sem találok. Lassan bedilizek.
– Azt azért nem kéne, a lányoknak még sokáig szükségük lesz rád.
– Igen, tudom, de olyan nehéz egyedül!
– Tudom, de egy rossz kapcsolatnál talán mégis jobb.
– Azt hiszem, igazad van. Jó, hogy beszélgetünk. Erőt ad.
– Segítenék, de nem tudom, hogyan.
– Már segítettél. Azzal, hogy meghallgattál.

Nos, az egyik nő könnyeivel küszködve hagyta el a kávéházat, a másik a gondolataiba mélyedt. Talán a segítségről gondolkozott, nem tudom, de azt igen, hogy egyre gyakrabban hallok hasonló párbeszédeket. Tényleg ennyire nincsenek képben a férfiak? Tényleg ennyire önzők? Akkor miért vállalnak gyereket? Ezer és egy kérdés sorakozik a fejemben és még valami: hogy a fiús anyáknak mennyire nagy a felelőssége. Mert jó lenne, ha lányaink már másképp élnék meg a párkapcsolataikat és támogató, szerető társra, ugyanabba az irányba haladó, küzdeni tudó férjjel élhetnék le az életüket!

Hozzászólások

@

Küldés