Házimunka, a mumus

Vég Erzsébet  2009.6.16. 17:52

Amikor a házimunka szóba kerül az ismeretségi körömben, általában furcsán méregetnek a többiek.

Ugyanis be szoktam vallani, hogy számomra nagy mumusról van szó. Jelzem, nem tartom magam egy elkényelmesedett, lusta nőnek. Mégis. Engem egyfolytában frusztrál, hogy nincs kész a vasalás, megint foltok éktelenkednek a világos konyhabútoron, és még sokáig folytathatnám. Ráadásul a hivatalos „státuszom” GYES-en lévő anyuka, így aztán duplán érthetetlen a dolog mások számára, hiszen sokan gondolják, hogy: „otthon vagy, más dolgod sincs”. Na, ilyen mondatokért tudnék nagyon gonosz lenni. Mert igazából van más dolgom. Aki élt már a GYES „kemény” huszonötezer forintjából, az tudja, hogy hány csomag pelusra elég ez az összeg. Azt szoktam mondani, hogy az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez pedig kevés. Ezért aztán dolgozom. Tanítok egy családi napköziben heti három délután, tanítok és fordítok itthon. Órára készülök, javítok, nyelvvizsgára készítek fel. Szóval, nem „csak” itthon vagyok. És biztos vagyok benne, hogy a hozzám hasonló anyukák többsége sincs „csak úgy” otthon. Örökös lelkiismeret furdalásom van, hogy több időt kellene a gyermekeimmel töltenem (hiszen szeptembertől indul megint az óvoda), de nem megy. Ha legalább nagyjából rendben szeretném tudni itthon a dolgokat, akkor nagyon nehéz kilépni ebből az istentelen mókuskerékből. Jaj, mennyire gyűlölöm!

Ja, és a fenti mondat elhangzott már egy nagyon közeli családtagom szájából is (nem a páromról van szó, bár egyszer ő is megjegyezte valamiért, de nagyon gyorsan helyre tettem). Ilyenkor szívesen átadnám egy hétre a stafétabotot az illetőnek, a háztartás és a gyereknevelés (betegeskedés, nem alvás) minden nyűgjével együtt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Akik még soha nem láttak közelről GYES-ből megélni nem tudó háziasszonyt: egész egyszerűen az otthoni lét nem egyenlő a semmittevéssel! A viszonylag kicsi gyerekek még nem annyira önállók, hogy csak úgy magukra hagyhatná őket az ember lánya. Valami tennivaló mindig akad körülöttük. Öltöztetni, pisiltetni, reggelit, ebédet, vacsorát készíteni. Igen, általában ez utóbbit is, mert az édesapjuk napközben többnyire nem eszik meleg ételt, ezért muszáj a vacsora. Ezt magamnak szerveztem így (rontottam el, ha úgy tetszik), de egyelőre még bírom, és néha még szeretem is. Nem úgy a vasalást. Szinte minden nap mosok, vagyis hét közepe körül hegyekben áll a vasalatlan… Úgy kell nekem, ha ilyen engedékeny anya vagyok és hagyom, hogy a gyerekem a homokban vízzel dolgozzon (mert az a fránya homok nem áll össze másként és nem lehet belőle várat készíteni)! Aztán a játék végén persze nyakig sáros. Szóval egy jó film nézése közben még csak elvasalgatnék, de általában, mire odáig jutok, már megint este van, vacsora, fürdetés, fektetés.

Egyetlen eset van, amikor szívesen végzek házimunkát: ha senki nincs otthon, vagyis haladhatok a magam tempójában, és közben bömböl a Rómeó és Júlia. Nna, ilyenkor egész jól viselem a dolgot!

A párom – tőle telhető módon – besegít a háztartásba, főleg főzni szeret és tud is. Néha nagy segítség, hogy legalább az aznapi menüt nem nekem kell kitalálni és elkészíteni. De bevallom, ez sokszor kevés. Mert bár lehet arra hivatkozni, hogy ő dolgozik – tisztelettel jelentem: én is! Igaz, itthon. Igaz, én osztom be, hogy hogyan, mennyit, mikor. De ez még sosem volt kevesebb nyolc óránál, sőt! Általában tizenkét órát vesz igénybe. A ház ajtaját nem tudom becsukni azzal, hogy: „Most elmegyek, és majd holnap folytatom”. A gyerekeket nem lehet a szögre akasztani, enniük kell, tiszta ruha kell, ez kell, az kell. Sajnos nem vagyok jó diplomata, és segítségkérés helyett már csak akkor szólok, amikor szinte robbanok a fáradtságtól. Igen, én szerveztem így, igen, magamnak köszönhetem. Próbálok apróságokon változtatni és változást kieszközölni, de azért azt valljuk be, nincs könnyű dolgunk a negyven körüli pasikkal. De még reménykedem...

Reménykedem és hiszem, hogy a gyerekeinket már úgy kell nevelni, hogy a munka nem női vagy férfimunka, „csak” munka. Hogy egy közösen elkészített ebéd túlmutat az ízeken. Hogy közben is együtt vagyunk, figyelünk egymásra, és közben a gyerekek is segítenek a maguk módján, és azt látják, hogy együtt kell, együtt érdemes.

Bevallom, azt szeretném, ha mindegyik gyerekünk igazi társra találna és még a mumus házimunkát is meg tudnák osztani egymás között.

Hozzászólások

@

Küldés