Párbeszéd a magánnyal

Vég Erzsébet  2007.4.18. 7:30

Munkatársunk érdekes módon dolgozta fel a hónap témáját.

Néha találkozom a magánnyal. Legutóbb, mikor felkeresett, úgy gondoltam, ideje volna feltenni néhány kérdést neki. Nagy merészen bele is vágtam:

-- Te mit keresel itt már megint?

-- Hívtál.

-- Én?

-- Te. Azzal, hogy boldogtalannak, meg nem értettnek érzed magad. Hiszen sokszor még a saját édesanyád is úgy néz rád, mint valami csodabogárra. Nem érti, mit, miért teszel. Emlékszel? Mint a gimiben. Úgy érezted, te vagy a kakukktojás, vagy valaki, aki a Holdról jött. Nehezen ment a beilleszkedés… Örökké elvágyódtál.

-- Honnan tudsz ezekről?

-- Én figyelek. Nem úgy, mint az emberek egymásra….

-- Szerinted azért érzik magukat sokan magányosnak, mert nincs aki, figyelne rájuk?

-- Részben. Másrészt, viszont mert nem tanulják meg, hogy a boldogság, az öröm és az elégedettség bennetek lakik. Nem kívül kell keresni, hanem magatokban.

-- Honnan szorult beléd ennyi bölcsesség?

-- Régóta dolgozom, lassan ideje volna nyugdíjba mennem...

-- Mindnyájuknak jót tennél vele.

-- Ne hidd! Akkor kit hívnátok rossz pillanataitokban? A férjeteket, az anyukátokat, a gyereketeket? Nem figyelted még meg, hogy akire szükséged volna, a legtöbb esetben nem tud, vagy nem akar melletted lenni?

-- Van igazság a szavaidban...

-- És az feltűnt, hogy az igazán nagy döntéseket egyedül kell meghoznod – hiába élsz esetleg párkapcsolatban?

-- De az segít, ha összeül a családi kupaktanács.

-- Ideig-óráig. A döntés és a felelősség akkor is a tiéd. Senki mást nem hibáztathatsz, ha rosszul sikerül és senki mást nem veregethetsz vállon, ha jól.

-- Sok a magányos ember manapság?

-- El sem tudod képzelni, milyen sok! Főleg a nők élik rosszul az életüket. Ahelyett, hogy örülnének a mának, a gyönyörű, okos gyerekeiknek, aggódnak a holnapért, fájlalják a múltat – mindig rágódnak valamin.

-- Miért a férfiak jól élnek? Hajszolják a pénzt, cigarettáznak, vagy alkoholizálnak, alig látják a gyerekeiket. Sok esetben „barátnőt” tartanak a feleségük mellett…

-- Nem, ez sem feltétlenül jobb, de ők tudnak egy kicsit önzőbbek lenni. Nem híresek az önfeláldozásukról. Lelkiismeret-furdalás nélkül söröznek a haverokkal, míg otthon készül a vacsora. Vagy merik azt tenni, amihez kedvet éreznek. A nők meg folyton gondoskodni akarnak valakiről, aztán ha nincs kiről, rögtön engem hívnak.

-- Úgy látom, nincs ellenedre.

-- Hát persze, hogy nincs. Tőlük nyerek energiát… Emlékszel a kollégiumi bulikra? Hányszor ültél fent a szobában, és tánc helyett levelet írtál a „nagy ő”-nek? Én meg jót nevettem és szívtam a véredet.

-- Klassz! Legalább őszinte vagy. Tény, hogy ma is sokkal jobban érzem magam, ha a párom és a gyerekeim körülöttem vannak. Igaz, vágyom néha egy kis kikapcsolódásra. Nem nagy dolgokra, csak biciklizni, lovagolni, sétálni egyet, pletykálni a barátnőkkel.

-- A te bajod, ha nem harcolod ezt ki magadnak. Aztán ha a férjed nem találja ki a gondolataidat, meg vagy sértve és mindjárt magányosnak érzed magad.

-- Előfordul.

-- Elárulok egy titkot: senki sem gondolatolvasó (engem leszámítva persze). Ha nyíltan kommunikálsz, nagyobb eséllyel kapsz egy kis odafigyelést. Ettől függetlenül hangsúlyozom, hogy a harmóniát magadban keresd! Sok módja lehet. Jóga, meditálás, önművelés… De a szélsőségektől tartózkodj!

-- Nem szokásom.

--Tudom, csak a biztonság kedvéért mondom.

-- Ha már ilyen okos vagy biztos azt is tudod, miért vagyunk néha magányosak a párkapcsolatban is?

-- Mert esetleg olyasmit vártok el a másiktól, amire nem képes. Erről beszéltem az előbb. A nyitott kommunikáció segít ebben. Ugyancsak itt említeném meg a gyerekvállalás és nevelés felelősségét. Anyáitok még úgy nevelték a gyerekeket, hogy lánynak női munka, fiúnak férfimunka. Ha már kicsi kortól megszoknák a gyerekek, hogy egymást kiegészítve és támogatva könnyebb boldogulni, nagyot lépnétek előre.

-- Hiszen ma már a gyerekekre is alig marad időnk.

-- Mert felgyorsítottátok a világot és benne magatokat. Azt hiszitek, ha mindig rohantok, akkor utoléritek magatokat. Nagy tévedés és kegyetlen csapda, hiszen a rohanásban pont a lényeg vész el. „Lassan jársz, tovább érsz/élsz”.

-- Apropó a „nagy útra” is magányosan készül az ember, nem?

-- Ó, igen! Mindenki mellett ott vagyok, akinél „közeleg az idő”. Sokat segíthet a család, de a stációkat egyedül kell végig járni. Erről még én is keveset tudok, de az biztos, hogy iszonyúan nehéz lehet.

-- Félek belegondolni.

-- Megijesztettelek, ugye?

-- Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Mondd, mi lenne, ha most békén hagynál?

-- Pár percre én is magányos lennék.

Foto: Mihály Krisztián

Hozzászólások

@

Küldés