Nem maradhat titokban!

Vég Erzsébet  2007.1.15. 9:40

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy eddigi életem és munkám során nem igazán ütköztem zaklatásba, vagy legalábbis nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki.

Akadt persze néhány olyan helyzet, ami tanulságos lehet, ezért szándékomban áll megosztani azokat az olvasókkal.

Legutolsó munkahelyemre az „ide nekem az oroszlánt is” felkiáltás után jelentkeztem, mert úgy éreztem az egyéves írországi tartózkodásom és munkám sokat nyom a latban. Igazam lett: a harmadik körre is behívtak, és ekkor találkoztam a „vezérkarral”. Ott ült a leendő főnököm, a pénzügyi igazgató és a logisztikai vezető, aki egy amerikai fiatalember volt. Utóbbi segítségével tesztelték az angol tudásomat. Gondosan ügyeltem, hogy a szoknya ne legyen térd középnél rövidebb, és a blúz se legyen túl átlátszó vagy túl merész. Mivel egy fitnesszel és egészséges életmóddal foglalkozó cégről beszélünk az ápolt, csinos külső elengedhetetlennek számított, de az enyém kicsit visszafogottabb volt a náluk megszokottnál. Ezt szóvá is tették, megjegyzést téve a lábaimra, de sikerült rövid úton leszerelnem az illetőt – aki történetesen a későbbi főnököm lett. Egészen nyíltan rákérdeztem, hogy személyi asszisztensre vagy kirakati babára van szükségük. Jót derültek és közölték velem, hogy megkaptam az állást.

Ez a „furcsa kommunikáció” jellemezte végig a felettesemmel együtt töltött éveket. Ő időnként nagyon durva hangnemben mondott dolgokat, én hasonló durva módon visszakiabáltam és három hónapig nagyjából békében éltünk. Nehéz ember és nehéz főnök volt, mégis egymás mellett dolgoztunk négy évig. Nem sokra tartotta a nőket, viselkedéséből egyértelműen látszott, hogy csak „használja” őket. Néha viszont előbújt belőle a jó ember és szinte bármilyen kérést jóváhagyott.

Emlékszem egy érdekes esetre, amikor majdnem kiléptem a cégtől, mert nagyon rám ijesztettek. Az történt, hogy kaptam egy jutalomutat Görögországba a jól végzett munkáért -- ehhez nem kevés költőpénzt és még hosszú távra fizetésemelést is. Megijedtem, mert előzetesen semmit nem közöltek velem és nem tudtam mire vélni a dolgot. A nagyfőnökhöz kopogtattam be és halálra váltan próbáltam megtudakolni, hogy ennyi pénzért mit várnak tőlem, stb. A nagyvezér talán még könnyezett is a nevetéstől, annyira tetszett neki az előadásom. Megnyugtatott, hogy minden rendben, senkit nem kell jobban szeretnem, mint addig és különben is meg vannak elégedve velem. Nagyon jólesett, amit mondott, de még hetekig izgultam és árgus szemmel figyeltem a feletteseim minden mozdulatát…

Arra is emlékszem viszont, hogy dolgozott nálunk egy nagyon rossz modorú gyógyszerész. Olyan megjegyzéseket tett minden nőre és olyan disznó viccekkel (központi téma a nő) szórakoztatta a többi férfit, hogy az már egyenesen vérlázító volt. Nemes egyszerűséggel csak „férfisovinisztának” tituláltam. Na, ő mindig ki tudott hozni a sodromból! Egy alkalommal például egy fordítani való cikkel érkezett hozzám, mivel állítólag én voltam az egyetlen jó angolos a csapatban. Elmondtam nagyjából, hogy mi a tartalom, mire a következő megjegyzést tette: „ha te ezt nőként képes vagy megérteni, akkor a partner miért nem érti?” Nem mondom meg, milyen gyorsan tessékeltem ki az irodából és milyen megjegyzést fűztem hozzá. Elmondtam a nagyvezérnek, hogy az illetővel nem tudok és nem is akarok együtt dolgozni (akkor sem, ha elbocsát), amíg nem változtat a stílusán. Nagyjából sikerült rendeznünk a munkakapcsolatunkat, de az esetek többségében inkább kitértem előle.

Később egy házon belüli áthelyezés alkalmával rendszeresen én jártam ebédért az „új” főnökömnek, én vásároltam a feleségének ajándékot, én mutattam meg a hozzá érkező vendégeknek egy-egy boltot vagy éttermet. Közben pár percre kiszabadultam a négy fal közül…

Ettől függetlenül azt gondolom, hogy van lába a főnöknek is, le tud menni ebédelni, el tud készíteni magának egy kávét, teát, stb. Olyannyira, hogy a hollandiai képviseleten mindig az igazgató készített kávét a két munkatárs hölgynek, sőt, amikor ellátogattam hozzájuk, nekem is.

Sokat gondolkoztam, hogy mit tennék, ha ezeknél súlyosabb zaklatással találnám szembe magam. Azt hiszem, függ az adott hangulatomtól is a reakció. Elszaladnék, vagy kiabálnék, vagy pofon vágnám az illetőt, vagy feljelenteném. A mai világban természetes, hogy mindenki félti az állását, a keservesen megkeresett pénzét. De azt gondolom, hogy a zaklatás nem maradhat titokban! Egy per – főleg ha megnyerik – egy életre elveszi a kedvét az illetőnek, és nagyon rossz hírét keltheti a cégnek.

Eme véleményemet egy kedves jogász barátom is megerősítette, mondván, hogy a Munkaügyi Bírósághoz lehet és kell is fordulni ilyen esetben. Elmondása szerint a Bíróság az esetek zömében a munkavállaló mellé áll, és érdemes a procedúrát végigcsinálni, különösen, ha az érintett személy úgy érzi, nincs vesztenivalója, úgyis elmenne a vállalattól.

Hiszem azonban, hogy már a gyerekeinket úgy kell nevelni, hogy tisztelettel és szeretettel forduljanak a másik ember felé, legyen az nő vagy férfi, és meg se forduljon a fejükben, hogy a másikat bármi módon zaklathatnák.

Hozzászólások

@

Küldés