Önzaklatás

Póda Erzsébet  2007.1.8. 12:37

Kellemtelen helyzet, ha munkahelyi zaklatásnak vagyunk kitéve. De vajon gondoltunk-e már arra, hogy sokszor mi magunk, nők, kényszerítjük magunkat furcsa helyzetekbe?

Nem, nem a kihívó viseletre, és nem is a kokettálásra gondolok! (Az öltözködés egyébként nem lehet, nem szabad, hogy ok legyen arra, hogy mások molesztáljanak bennünket! Görög elődeink közül a tisztes polgárasszonyok is közszemlére bocsátották legszebb női testrészüket, a mellüket. S hogy ezen ma miért botránkozunk meg, az rejtély. A pornófilmek világában kész csoda az a prűdség, ahogy a közvélemény a nők öltözködésének kérdését kezeli!) Szóval, ezúttal nőtársaim ama a viselkedésre gondolok, melyet nem egyszer figyelhettem meg eddigi munkahelyeimen, vagy amelyről rendszeresen beszámol egy-egy ismerősöm, esetleg a férjem – a legtöbbször gyanútlanul mesélve a dolgot.

Nem tudom biztosan, bele van-e foglalva a titkárnők munkaköri leírásába a kávéfőzés, mindenesetre a köztudat – és tapasztalataim -- szerint a titkárnők kávét főznek. Ezen kívül bebiztosítják főnökük és azok vendégei számára a szárazsüteményt, esetenként pedig a szendvicseket is. Ismerősöm, Vicus, aki szintén titkárnő volt egy cégnél, nemcsak a fent említett teendőket látta el százszázalékosan, hanem ő volt az, aki megrendelte és elhozta a főnök feleségének szánt virágcsokrokat és ajándékokat. Sőt, a pásztorórák színhelyét (a hotelszobákat) is ő intézte, ahol főnöke a bujálkodás perceit töltötte -- persze nem a feleségével. És téved, aki azt hiszi, hogy ezért prémiumot kapott volna az ismerősöm. Mikor pedig Vicus egy alkalommal bár udvariasan, de visszaszólt főnökének, hogy nem szeretné tovább művelni e munkakörön kívüli tevékenységet, válaszul megkapta a felmondólevelet. És az is téved, aki azt gyanítja, Vica esetleg megpróbálkozott valami halovány zsarolásfélével. Épp ellenkezőleg, főnöke úgy megfenyegette, hogy Vicus éjjelei azóta is rossz álmokkal telnek.

Ildikó az adminisztrációs részleg vezetője. Felettese egy jó ötvenes férfi, aki egyébként nagy sármőrnek tartja magát. Valamennyi csinos beosztottjának rendszeresen megdicséri a külsejét, meg-megpaskolja a fenekét, vagy kétértelmű szavakat suttog parfümillatú fülecskéikbe. Ez alól persze Ildikó sem kivétel. Ő viszont úgy gondolja, helyénvaló ez a dolog, hiszen a séf rendkívül figyelmes és nem tesz mást, mint kifejezi hódolatát iránta, és a női nem iránt. Ildikó -- ki tudja miért? – úgy érzi, nem maradhat adósa felettesének. Bár sem a paskolásért, sem a suttogásért nem jár külön jutalom, és nincs is a munkaszerződésben, Ildikó azért csak szeretné valamivel meghálálni főnöke kitüntető figyelmét. Úgy döntött hát -- munkahelyi étterem nem lévén --, hogy ő fogja bebiztosítani e figyelmes férfiú számára az ebédet. Tizenegykor tehát telefonál a főnöknek. Megérdeklődi, mit kíván ebédelni, majd a „rendelés felvétele” után felöltözik, és átszalad a szemközti kifőzdébe. Vagy ha ott épp nem kapni azt, amit a főnök kíván, a belvárosba megy, beszerezni a kívánt étket. Múltkor sármőrünknek sült halra volt gusztusa. Ildikó hát saját autójába pattant, és addig járta a várost, míg nem talált egy helyet, ahol frissen sült hal volt kapható. Még melegen tálalta azt főnöke elé…

Kati az anyasági után új munkahelyre került. Asszisztensi állást kapott egy bankszakember mellett. Hősnőnk nagy boldogságában – és talán hálája jeléül? – a munkába lépése napjától kezdve minden hétfőn egy doboz saját készítésű süteménnyel lép be munkahelye bejáratán. Elsőnek természetesen a bankszakembert kínálja meg. Csak miután elfogytak a jobb falatok, indul dobozkájával a többi kollégájához, hogy mindenkit végigkínáljon. Kati csaknem egy éve dolgozik ezen a munkahelyen – és minden hétfőn rendületlenül hozza a süteményeket. Vajon miért nem veszi észre, hogy kollégái már összesúgnak a háta mögött?

Gabi egy családi vállalkozásnál könyvelő. Munkakörébe nem tartozik a takarítás, sem a hűtő kitisztítása, ő mégis rendszeresen elvégzi ezt is, azt is, pedig senki se kérte meg rá. A vállalkozó család mára már természetesnek veszi, hogy ő a munkahelyi közös konyha rendbetartója, hiszen Gabi mellett hozzászoktak a rendhez. Gabinak azonban az ünnepek közt nem volt alkalma kitakarítani, mivel szabadságát töltötte. A minap hát a „vállalkozóné” egy darab megpenészesedett szalámit talált a hűtőben. A penészes ételdarabot két ujjával felcsippentette, Gabi asztalára dobta, és csípősen megkérdezte: -- Hát ez meg micsoda…?!

Sokáig sorolhatnám a hasonló eseteket. Amikor a nők, minden felkérést vagy felszólítást nélkülözve olyan cselekvésekre vállalkoznak a munkahelyükön, amely néha egyenesen megalázó helyzetbe hozza őket. Míg férfitársainknak az ilyesmi eszük ágába se jut (se a kávéfőzés, sem az ebédszállítás, sem a sütihordás), a nők még csak észre sem veszik magukat!

Miért viselkednek a nők úgy a munkahelyünkön, mintha kiszolgáló személyzet lennének? Miért kell a saját munkájukon kívül még másoknak (általában a férfiaknak) is bókolniuk, vagy „ingyen háztartást vezetniük”? Miért nem tudnak a férfiakkal egyenrangúan, teljes értékű, felnőtt emberként viselkedni? És főleg: mikor tanulják meg végre, hogy aki szolgaként viselkedik, azzal előbb-utóbb szolgaként is bánnak?!

Hozzászólások

@

Küldés