Kirobbanás
Tipikus női szerepek: az anyósé és a menyé...
Vera szipogva, kisírt szemekkel, hüppögve érkezik a megbeszélt találkozóra. A gyerekek zongoraórán vannak, ilyenkor az anyukák egy óra szabadot élvezhetnek, és gyakran összefutnak a közeli parkban vagy teázóban négyen-öten egy kis beszélgetésre.
Ma is ez a helyzet. Irány a teabár! A többiek már régen duruzsolnak, mikor késve, de megérkezik Vera. Zaklatottságát próbálja leplezni – sikertelenül. Mi a baj? Szinte egyszerre érkezik a kérdés mindenfelől. Vera zsebéből előkerül egy gyűrött zsebkendő, és szipogva kezdi: – Az anyósom...
Kérlelik Verát, nyugodjon meg, és meséljen!
Vera arcára árnyék vetül, de lehunyt szeme alól már nem cseppen a könny, amikor felidézi a keserű perceket.
– Soha semmit nem teszek jól, nem tudok a kedvére tenni, megfelelni az elvárásainak. Alig egy órája, hogy az ikreket készítettem a zongoraórára, amikor megcsörrent a telefon. Otthagytam a gyerekeket, rakják el egyedül a kottafüzetet, a cuccaikat, nemsokára indulunk. Fontos munkahelyi telefont vártam, nem mulaszthattam el a hívást. Kilencéves gyerekeim már nem szorulnak a segítségemre az öltöztetésnél. A nagy sietségben maguk után hagyták a szanaszét szórt ruháikat, az iskolatáskát. Sebaj, majd ha hazajövünk, szépen elpakoljuk, mondtam nyugodtan. Bár ne tettem volna! Meghallotta ezt az anyósom, berohant a szobába, és jól kiosztott bennünket. Hogy a gyerekeim milyen neveletlenek, rendetlenek, és a nemtörődöm az anyjuk a telefonján locsog, az helyett, hogy satöbbi, satöbbi.
A tizenhárom éve hallott szöveg. A destruáló, minden sejtemet belül megremegtető, abszolút pesszimizmust és ingerült dühöt okádó, csontig hatoló, rosszindulatú, modortalan szó-ostorcsapások! Oly régóta hallgatom ezt, és most visszacsaptam. Soha azelőtt nem tettem ilyet – panaszolja Vera. Tekintettel voltam egy meggyötört, beteges és szenilis vénasszonyra. Mert szeretett férjem szülőanyja, mert unokái jó nagymamája.
De nekem? Nekem ugyan ki ő? És én neki? Őszintén ki vagyok? Tizenhárom éve titkolt irigye, féltékeny dühe?
2013-at írunk, de a negyven évvel ezelőttben él mind a mai napig a nő, az anya, nagyanya, a anyós. Mindennapjaim kutatója, magánéletem legtitkosabb részleteinek irigy fürkészője, aki a legszebb napokban is talál kivetnivalót, akinek nem vagyok más, csak az ő lába nyomába sem érő csitri. Bennem utálja a mai kort. A modern nőket, akik dolgoznak, pénzt keresnek, főiskolára, egyetemre járnak. Bennem utálja a fiatalt, aki szórakozik, az életet élvezi, és társaságba jár. Bennem kritizálja az egész huszonegyedik századot és az anyát, aki helyett manapság a mosógép mos, a mosogatógép mosogat, a vasaló pihekönnyű, fát sem kell hasogatnia, és a férjüknek nem hajbókolnak, ha az asztalra csap, mert hideg a vacsora.
Miféle romlott nő a mai? Bezzeg az ő idejében!
Bennem utálja az elvesztegetett fiatalságát, a kimondatlan szavait, a legtitkosabb könnyeit, amelyek soha nem csordultak ki. Bennem utálja a tehetetlenségét, a megalkuvásait, mert én nem úgy teszem. Bennem gyűlöli és szidja magát – és minden modern, szabad akaratú nőben. Elszigetelt magányában ezért mindenkire átkot szór, gyanúsítgat, terveket sző, és perlekedik.
Ha képes lenne meglátni és átérezni, mi mindent tesz meg egy mai anya, egy nő, egy feleség...
Ha hályogos fanatizált szeme világa láttatni engedné a mai kor nehézségeit, amitől a mai kor anyái naponta kapják a másféle pofonokat...
Ha látná a sok kiszolgáltatott nőt, a férfi által zsarolt és uralt világban, talán kicsit szolidáris, minimum segítőbb lenne....
S ha nem, legalább maradna csendben! Mert a düh és a gyűlölet szava ostorcsapás a lelkünknek, amely nyolc napon messze túl gyógyuló sebet okoz. Látleletet nem mutatja, de ki tudja, milyen kórokat, gennyező lelki sebeket fakaszt, titkos felderíthetetlen betegség csíráját ülteti el fene tudja hova, ami egy alkalmatlan, kritikus pillanatban megfogan. A bántó, kimondott szó olyan, mint a vaktában levegőbe lőtt nyilak. Ki tudja hova fúródik be, hol ér célt, és ott mit okoz.
És az anyós csak szidott, becsmérelt – folytatja Vera, de már nem szipog. Mindenki figyelmesen hallgatja. – Mindig tudtam, valahol mélyen, hogy a szidalmak igazán nem nekem szólnak. Egy személytelen valakinek, egy modern generációnak, egy eltékozolt néhai fiatalságnak – leginkább azénak, aki szájából kipattan. Mindig függetlenítettem magam ez alól a rettenet alól, elvonatkoztattam magam tőle, sajnáltam és szántam az öregasszonyt, keserű epés szavai ellenére. Most azonban? Irdatlan erő kerített hatalmába, a kezemben lévő poharat a földre dobtam, mindent, ami utamba és kezembe került a földhöz csaptam. Dühödt mérgemben vállon ragadtam az asszonyt, akinek kicsiny, de vaskos termete összerezzent és összezsugorodni látszott. Vállon ragadtam, arcához hajoltam, a szeme közé néztem, és visítottam, hogy: ELÉG! Ma utoljára hallgattam végig a szavait! Egyszer s mindenkorra hallgasson el! A mama ezt meglepetten vette tudomásul, beléfagyott a szó. Még soha nem tapasztalt ilyen mértékű ellenszegülést. Határozott és mindent elsöprő tekintetet, félelmetes erőt. Különösen nem tőlem – teszi hozzá Vera, és kicsit megemelkedik, kihúzza magát.
–Visszafeleseltem, erőszakos és dühös voltam, mint azelőtt soha. Jaj, mit tettem?!
A barátnők csak mosolyognak, forró teával kínálják, és igyekeznek nyugtatni. Tudják, Verában hamarosan minden leülepszik, és másként fogja látni a dolgokat. Az ember nem alázható meg a végtelenségig. Így is épp elég sokáig tűrte a sértéseket. Most majd kettejük viszonya másfele alakul, s talán levonják a rájuk mért leckéből a tanulságot.
A hosszú beszélgetés alatt izzott a levegő, végül a nevetés és a jókedv lesz úrrá a kezdeti feszült hangulaton.
Később hozzájuk csatlakozik egy idős tanárnő a szomszéd asztaltól.
Ő is summázza véleményét:
– Egyszer ti is anyósok lesztek. Egy nap aktuális lesz a kérdés: el tudjuk-e viselni a másságát a fiatal generációnak? A nők a változásaikat, aktuális szerepjáték-harcaikat saját magukkal, s a változó világgal. Tudunk-e majd nálunk 20-30 évvel fiatalabb tapasztalatlanabb lányhoz úgy szólni, akit a családunkba fogadtunk, mint független felnőtt nőhöz, emberhez? El tudjuk-e engedni az anyaszerepet a megfelelő időben, ha majd a fiaink önálló döntéseket hozva felnőtté érnek? Mindeközben mi idősödünk, egyre szenilisebbekké és bolondos vénekké válunk majd. Tudjuk-e ezt majd tolerálni, vagy mi magunk, öregen, régi emlékeinkben lapozva, és azokat idézve, meddig leszünk tolerálható, elviselhető öregek?
A tanárnő szavai és nyugtató jelenléte bizonyossá tette: élnek még őszhajú, deresedő halántékú mesebeli bölcs öregek, akik bátorító, értékes élettapasztalataikat tovább örökítik. Vannak hallgatóik is, akik nagy tisztelettel adóznak a ráncos bőrnek, az ősz hajnak, szakállnak a meggyötört, fáradt remegő kéznek.
A kérdés pedig, hogy milyenné formál minket az idő, mindaddig nyitott marad, amíg jelenné nem alakul, s egy napon számon kérhet tőlünk is a fiatalabb generáció. Jó lenne hagyatékul adni mesés élet-költeményeket, a tragikus-boldog szerelmeket, a kedves, megértő szavakat, bölcs élettapasztalatokat.
„A magasabb sugallatok állandóan dalolnak, és sohasem magyaráznak."
(Kahlil Gibran)
Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek
Nőnek lenni jó (?)
Csinos, fiatal nők, üdvözült mosollyal az arcukon napi 24 órás ügyeletben tesznek-vesznek...
2013.10.29.
Ki a furcsa? Ki a más?
Manapság semmire sem lehet azt a jelzőt használni, hogy tipikus.
2013.10.22. 4
Nők a rendőrök között
A nők számtalan helyen helytállnak, lehet ez akár egy férfias szakmának nevezhető terület is.
2013.10.9. 17
Kinek az igaza igazabb?
A beszélgetés, találgatás, ki hogyan látja a házaséletet, a párkapcsolatokat, a nőt és a férfit, hosszasan folytatódik.
2013.10.1.
Tipikus anyák?
Anyának lenni a legtipikusabb női szerep, ugyebár? Kérdezzünk csak meg egy öt-hatéves kislányt, mi lesz, ha nagy lesz!
2013.9.27. 25
Nővérke
Hogy mire számít az a beteg, aki a kórházi ágyon feküdve hangosan elkiáltja magát: Nővérke?
2013.9.24. 3
A rovat további cikkei
Tipikus női szerepek
Hogy melyek a tipikus női szerepek? Hogy ez világos mindenki számára? Hogy ezt a kérdést fel sem kell tenni, annyira nyilvánvaló?
2013.9.13. 18