Irány a Balaton!

Angyal Sándor  2010.8.31. 5:53

Ezen írás főszereplője azonban nem is a magyarok nagy tava...

A lényeg egy másik történet. Egy gyerektábor, ami augusztus 16-a és 22-e közt zajlott Szántódon és környékén. Mint táborvezető vettem részt az akción Filkó Veronikával, a tábor szervezőjével egyetemben. A korosztály, 9-15 éves gyerekek. A legrosszabb kor. Már tavaly is átéltük azokat az élményeket, melyeket sejtettünk, hogy idén is várnak ránk. Összesen 16 „gyerkőccel” indultunk útnak hétfőn reggel megcélozva a szántódi Rév Hotelt. Mikor odaértünk, akkor esett le, hogy valamikor, talán a gimnázium első osztályában jártam már itt egy osztálykirándulás alkalmával. Akkor mi szépen kiszöktünk éjszaka a mólóra, persze titokban piát vettünk és bolondítottuk a szomszédban lakó ismeretlen lányokat. Szinte sejtettem, hogy a világ nem változott olyan sokat, s a „mi” gyerekeinknek hasonló gondolatok motoszkálnak a fejében.

Első éjjel alig lehetett őket az ágyba üldözni, a legkitartóbbak persze így is hajnali három után fújtak önnön maguk számára takarodót. Viszont a hosszan tartó ébrenlétnek is meglett ám a böjtje, ugyanis a nyolcórai reggeli után, mivel az idő nem volt éppen strandolásra kalibrálva, gyalogtúrára indultunk. A héten mintegy 60 kilométert gyalogoltunk le és voltak, akik az első napokban siránkoztak a hosszú sétákon, de a végére szépen belejöttek. Persze a kisebben sokkal jobban bírták a strapát, mint a nagyok...

Az ott töltött idő alatt megnéztük a Szárszón található József Attila múzeumot, ahol a költő életének utolsó napjait töltötte. Majd egy egész napot töltöttünk Tihanyban, ahol a gyerekek szabadon bejárhatták és megcsodálhatták a várost. Persze nagyon nehéz volt velük, mert a kamaszok már nem akarják elfogadni a felnőttek véleményét, utasításait, de azt hiszem, megoldottuk. Amit pedig az egy hét után következtetésképpen levonhatok, nem a kirándulással, a gyaloglással, illetve a Balatonnal kapcsolatos, az inkább érinti a gyereknevelést.

Úgy vettem észre, hogy a neveletlen gyerekek mind diplomás szülők szárnyai alól kerülnek ki. Talán azért lehet ez, mert otthon nem foglalkoznak velük eleget, vagy, mert pontosan a szülők diplomája miatt nagyon sokat képzelnek magukról. Ezek a kölykök fittyet hánynak a felnőttek szájtépésére, mondókájára, sőt, az is előfordult, hogy szabályosan hátat fordítottak nekünk. Amikor arról volt szó, hogy le kell feküdniük a szerdán a helyi diszkó végeztével fél kettőkor, azt sem akarták nagyon betartani. Néhány perccel múlt el a kitűzött időpont, s „fiaim” már rég nem a zenére táncoltak, inkább magyarországi lányoknak játszották az eszüket.
– Hány óra van gyerekek? – kérdeztem tőlük, majd az egyikük hanyagul felemelte a telefonját, hogy megnézze az időt, aztán félhangosan odavetette:
– Fél kettő múlt két perccel – és ült tovább a fenekén. Erélyesebben kellett rájuk szólni, hogy tudják, hol a helyük, különben reggelig nem állnak fel a kanapéról.

A másik probléma pedig a dohányzás, amit hiába tilt az ember a nebulóknak, ugyanis, ha akarnak, úgyis túljárnak az eszén. De minek strapáljam magam, ha anyuci a tizennégy éves fiának olyan övet vásárol a nadrágjába, aminek csatjába egy benzines öngyújtó van beleépítve? Ha a szülő nem neveli azt a gyereket, akkor én nem tudom jobb belátásra bírni egy hét alatt. Egy azonban biztos: a kétkezi munkás, falusi, egyszerű szülő gyerekével semmiféle gond nincs.

Nem akarok senki felett pálcát törni, mert nincs gyerekem, de elgondolkodtam. Előfordulhat vajon, hogy a nevelésbe csúszott be a hiba?

Hozzászólások

@

Küldés