Prága üres, és nem álmodom!

Bíró Szabolcs 2008.9.16. 15:50

Több, mint nyári élménybeszámoló…

Ábrándozott-e már valaha Ön, kedves olvasó, arról, hogy álmai történelmi helyszínein sétálgat, de turisták százai, ezrei nélkül? Végigsétált-e már álmában a gízai piramisok közt, üldögélt-e már a Szent Péter Bazilika előtt, a nagy obeliszk tövében, gyönyörködött-e már a Tadzs Mahal hófehér márványépületében, teljesen egyedül? Jómagam gyakran teszek képzeletbeli utazásokat a történelem eme állomásainál, sorra járom a világ leggyönyörűbb országait, városait, kultúráit. Amit azonban idén nyáron átéltem, az túlszárnyalta minden hasonszőrű ábrándozásomat…

Az idősebb öcsémmel és egy régi jó barátommal augusztus 21-én, a késő esti órákban buszra szálltunk, hogy hetedfél óra kényelmetlen ülés után Európa Arany Városában, a mesés Prágában szálljunk le. Amikor a busz beért a városba, még sötét volt, csak az utcai lámpák, a nagy hirdetőtáblák, az irodaházak borították színes fénnyel a flasztert. Forró, csiklandós, a szerelemhez hasonlatos bizsergés öntötte el egész bensőmet, ahogy magamba szívtam – igaz, még csak a buszból – rajongásig imádott városom levegőjét.

Hajnali fél hat után pár perccel értünk a városközpontba, a Florenc állomásra. A Nap ugyan még mindig nem kelt fel, de már mocorgott valahol a láthatár alatt, arra készülve, hogy percek múlva felvonszolja lusta vörös korongját az égre. Mire a szállodához értünk, már pirkadt is. A recepción közölték velünk, hogy csak délután foglalhatjuk el a szobánkat, úgyhogy beraktuk a málhánkat a csomagmegőrzőbe, és elindultunk egyenest az Óváros-tér irányába.

A látvány, ami útközben fogadott minket, eleinte csak furcsa, szokatlan volt, aztán ahogy egyre közelebb értünk a történelmi műalkotásokhoz, annál inkább kezdett furcsából hihetetlenné és meghatóvá válni. Prága a kora reggeli nap fényében fürdette tornyait, és teljesen üres volt.

Az Óváros-térre értünk. Körülöttünk templomok, régi házak, előttünk a városháza és az Orloj szédítően gyönyörű tornya tört az ég felé. A tér, amelyet egész évben több tízezer turista látogat, s ahol késő délelőttől egészen az esti órákig még levegőt is alig lehet venni a tömegtől, most üresen, meztelen valójában állt előttünk. A harang kondulása álomszerűen visszhangzott az üres téren, szépen, hosszan tartva ki mély kondulását. Olyannak hallottuk, amilyennek a seregnyi turista soha nem hallhatja. A Nap még mindig közel volt a horizonthoz, a mélyen beeső sugarak különleges árnyakat varázsoltak az ódon falakra, a kézzel faragott és festett címerekre, téglákra, apró díszítőelemekre. Némán csüngtem a látványon, ájtatos érzés öntött el: valahol a csodálat, a könnyekig hatódás és az őrjöngve imádás határán lebegtem, szédülten, mint akit egy felsőbb hatalom ringat láthatatlan ölében…

A Károly-híd csak fokozta ezt az érzést. Majdnem egyedül sétáltunk át rajta, turisták és seregnyi árus nélkül, a Moldva édes dallamként zúgott alattunk, a távolból a Szent Vitus Székesegyház gigantikus falai figyeltek minket. Minden művésznek, írónak, zenésznek, költőnek, festőnek vagy szobrásznak látnia kéne mindezt legalább egyszer, ugyanígy. Az inspiráció, az ihlet hullámokban önti el az embert, csordultig, s még azon is túl.

Lassan beindult a reggeli forgalom. Autók suhantak az utakon, a járdákon és tereken emberek tűntek fel, egyre többen és többen. Visszasétáltunk a szállodához, hogy átvegyük a szobakulcsot. Mire az Óváros-tér és a Károly-híd megtelt turistákkal, mi már a szobánkban húztuk a lóbőrt…

…és nem volt szükségünk szebb álmokra…