Az asszonyok arca és keze

Huszár Ágnes  2009.12.17. 9:17

Ülök a Bíborpiros szép rózsa országos népzenei vetélkedő zsűrijében, koncentrálok a feladatomra.

Figyelem a népdaléneklést a fülemmel, és megakad a tekintetem egy-egy nő arcán. Nézem a szebbnél szebb népviseletüket, aztán felfigyelek néhányuk kezére. Csak az égiek tudhatják, hogy a népdalt éneklő idősebb asszonyok ráncokkal teli arca, vagy keze milyen életsorsokat takar. Csak a jó ég tudja, hogy a fiatal lányok szemében látszó csillogás milyen induló életutakat és életcélokat villant fel egy pillanatra.

A falu népdalkörében éneklő asszonyoknak és a zajos városban élő lányoknak talán ez az egyetlen lehetőségük, hogy a mindennapok szürkeségéből az éneklés felszabadító, örömteli közegébe lépjenek. Méltósággal viselve a régiek ruházatát, lélekben elcsendesülve, a közös éneklésre koncentrálva állnak a színpadon, és csak ők tudhatják, hogy személy szerint nekik mit jelent, hogy a népdalkör tagjai. Vannak olyan bátor családanyák köztük, akik hangszert vettek a kezükbe, és citerásként szerepelnek a vetélkedőn. A színpadra lépnek komoly munkát végző fiatal lányok, akik magukra öltik a magyar népviseletet, lélekben visszatekintenek a múltra, és hídként feszülnek a múltból megőrződött és a jelenben felcsendülő népdal között. Olyan idősebb asszonyok mutatják meg nekünk zenei anyanyelvünk legszebb darabjait, akik a falusi közösségben mindig éneklő nagyszülőktől tanulták a dalokat, és akik időközben ugyanolyan mindig éneklő nagyszülőkké váltak.

A népdaléneklés közben a színpadon állókon látszik, hogy a népdalkör közösséggé kovácsolódott össze a próbák és fellépések során. Mindig felfedezem ezt az asszonyok és lányok szemében. Elgondolkodom azon, hogy számukra a népdalokat éneklő vagy zenélő csoport összetartó erejű közösség. Itt a gondokkal küzdő, esetleg betegeskedő, érzelmeivel és lelkével a családjának élő vagy a munkájában teljes erővel dolgozó nő az énekléssel egy közösséghez kapcsolódik. Erőt merít abból, hogy egy közös eredmény létrehozója, mely lelki, érzelmi, tudásbeli többletet ad számára.

A közösségi élet megnyilvánulása, visszatekintés a múltba, erőt adó cselekedet, a baráti odafigyelés és segítség forrása, egy művészeti ág – a zene, az ének – művelésének tere, a magyar nemzeti kultúra ápolása, kilépés a mindennapokból, kulturális események színfoltja, lelki gyógyír és érzelmi telítődés lehetősége. Mindez besűrűsödik abba a pillanatba, mikor a Bíborpiros szép rózsa országos népzenei vetélkedő rozsnyói elődöntőjének záró mozzanataként egy nagy teremnyi ember zúgva énekli az A csitári hegyek alatt kezdetű népdal után a magyar Himnuszt.

Hozzászólások

@

Küldés