Megéri az őszinteség?

Saloňová Andrea  2008.4.16. 14:22

A gyermekeimet mindig őszinteségre, igazmondásra tanítottam.

Igyekeztem ebben mindig példát mutatni nekik. Ha hibát követtem el vagy tévedtem, azt beismertem és elnézést kértem tőlük. Egy nap azonban történt valami...

Tudomásomra jutott, hogy a (most már csak a volt) barátnőm lánya kábítószert fogyaszt. Hosszú ideig dilemmáztam azon, szóljak-e, vagy sem. Százezerszer átgondoltam, mi lenne a helyes lépés. Vajon én mit tennék, ha a barátnőmtől tudnám meg ezt a rossz hírt? Mindig őszinték voltunk egymáshoz, segítettünk egymásnak, ha kellett, sok mindenen keresztülmentünk már. Néhány átvirrasztott éjszaka után tehát úgy döntöttem, elmondom neki. Segíteni akartam!

Sajnos, a „segítségem“ ugyan nem volt felesleges, de elvesztettem általa a jó barátnőmet. Bántó szavai nem is fájtak annyira, hiszen talán én sem reagáltam volna másként. Abban reménykedtem, hogy majd elmúlik... És? Évek teltek el, és a lánya a kórház és az otthona között ingázik még ma is. Egykori barátnőm, ha az utcán találkozunk, elfordítja a fejét. Megpróbáltam felvenni vele a kapcsolatot, hogy megbeszéljük a dolgot, de nem vett rólam tudomást.

Azóta többször is felteszem magamnak a „hamleti“ kérdést: Legyünk vagy ne legyünk őszinték? Hogyan magyarázzam meg a gyerekeimnek, mit jelent az ártatlan füllentés, és hogy néha bizony jobb hazudni? Bevallom, olykor-olykor már kételkedem abban, hogy akkor és ott helyesen cselekedtem. Mentségemre legyen mondva: csupán őszinte akartam lenni, segíteni akartam...

Tessék, lehet ítélkezni felettem!

Fordította: Póda Erzsébet

Hozzászólások

@

Küldés