Papucsrapszódiák

Takács Anita 2010.11.13. 5:32

Papucsnak nevezik azokat a férjeket, akik alárendelten élnek erélyes feleségeik mellett.

Teljes mértékben meghunyászkodnak, és ahogy a róluk szóló vicc is mondja: ők az erősebbik nem azon képviselői, akiknek csak nagyon keveset szabad, de amit szabad, azt muszáj.

A vicces megnevezés magyarázata a régi párviadalokban keresendő, amikor is a győztes fél egyik lábával a földön fekvő ellenfél nyakára lépett. Ezzel jelezte teljes diadalát, és a vesztes megalázását.

Nem mindig egyértelmű, hogy a házi lábbeliről gúnyosan elnevezett férfi önként vállalja-e a behódoló fél szerepét. Nem vitatható: vannak domináns típusú, katonatiszt természetű feleségek, és olyanok is, akik pipogya férjeik mellett kénytelenek „felhúzni a nadrágot”. Pont az utóbbi típus az, aki határozott magatartással felvértezve hajlamos elvetni a sulykot, ami a parancsolgatást, mások fegyelmezését illeti. Ebben viszont nincs semmi csodálkozni való, hiszen férjétől semmilyen téren nem kapja meg a megfelelő segítséget, ezért kénytelen ehhez a módszerhez folyamodni. De még egy visszahúzódóbb férfiból is válhat mellettünk olyan férj, aki sok mindent elintéz, és akire akár még a családi kasszát is rábízhatjuk. A problémák megbeszélése és a feladatok elosztása lehet ennek eléréséhez az első lépés. Vannak érzékeny, könnyen irányítható pasik, akiknek valamilyen oknál fogva már gyermekkoruk óta baj van az önbecsülésükkel. Egyáltalán nincs szükségük arra, hogy a szeretett feleség lépten, nyomon leteremtse őket mindenért. Talán az, ha felnőttként tudnának viselkedni egymással a házaspárok, az sok dolgot a helyére rakhatna. Például nem lenne a katonatiszt feleség mellett pipogya a férj -- ha parancsolgatás helyett a kérés, ösztönzés kapna teret. Biztos, hogy ez előbbre vinné a dolgokat.

Egyenjogúság ide vagy oda, az önmegvalósítás mellett, az újkor leányainak is kötelező elvégezniük mindazt, ami nagyanyáinknak is: a házimunkát. A legtöbb dolgozó nő egyáltalán nincs elragadtatva a második műszaktól, hiszen ez rendkívül megerőltető, és minden nő szívesen fogadná, ha valaki a hétvégén kivenné kezéből a tollseprűt és a felmosót, vagy legalább a teendők egy részét. Ez azonban a legtöbbször nem jön össze nekik, ilyenkor képesek a parancsolgatás csúnya szokásához folyamodni. Na, de ha más módszer nem segít, akkor vajon mit is tehetnének?

Arra a következtetésre jutottam, hogy papucsférjek (a szó szoros értelmében) nincsenek. A kíméletlen jelzőt általában a baráti körben divatos egymásra ragasztgatni. A haverok bizony nehezen viselik, ha az idő múlásával a sörkerti italozásokat felváltják a családi programok. Nincs olyan ember, aki sértődés nélkül viselné, ha cimborája a már-már rituálévá vált billiárdpartit lemondva inkább a csemetéket viszi az állatkertbe. Ennek szinte mindig csipkelődés a vége, viszont mindkét fél érzi, hogy csak viccelődésről van szó. Biztosan vannak a behódoló férj szindrómájának súlyosabb esetei is, de úgy hiszem, ez nem annyira jellemző.

A modern háztartásokban egyre gyakoribb a házastársak közötti munkamegosztás. Ha a férfi besegít a házimunkába, azt valószínűleg önként és szívesen teszi. Az esetek többségében mindez még nem jelenti azt, hogy papucsférj lenne. Egy házasságban mindkét félnek tisztelnie kell a másik érzéseit. Csak azért, mert már belefásultunk az együtt töltött évekbe, nem kell, hogy úgy rúgjunk a másikba, mint egy megunt, rozoga cipős szekrénybe. Az egymás iránti szeretet és megbecsülés nagyon fontos! Ne gondoljuk egy percig sem, hogy különbek vagyunk a másiknál, és jogunkban áll őt egzecíroztatni! Ha mindezt szem előtt tartjuk, akkor talán egyszer feledésbe merül ez a viccesnek éppen nem mondható, lealacsonyító gúnynév.