A röszkei táborban (3)

Wolner Annamária  2015.10.12. 0:12

Munkatársunk Röszkén járt. Még a migránsok támadása előtt. Három napba sűrítve meséli el helyszíni élményeit. A határzár előtti utolsó nap.

2015. szeptember 14. hétfő

Röszke, az utolsó 24 óra

Reggel, 6:35. Napkelte Röszke felett. A falu felett, amely egészen nyár elejéig élte a szokásos lassú, hétköznapi, eseménytelen életét, amikor hirtelen a Magyarországra irányuló figyelemnek központjává lett. Tudósítanak róla élőben. Hazai és külföldi, nagy tévétársaságok költöztek ide. Naponta szerepel az újságok címlapján: „Ez történt ma Röszkén“


Mintha a béke szigetére érkeztünk volna. Az eddigi napok szemétkupacai, földön vagy sátraikban ülők, sínek mellett araszolók, buszokra tömött sorokban várakozók embertömege mintha eltűnt volna, vagy legalábbis lényegesen megfogyatkozott. A csuklós buszok és most már helyi járatok buszai is egymás után, sorban, a földút mellett. A migránsokat, ahogy megérkeznek a gyűjtőpontra, máris sorba rendezik, és szállítják is tovább a táborokba. Egy-két képet készítünk, és elindulunk a sínek felé. Mert sátortábor az már nincs. Csak a segélyszervezetek, nagy sátraikkal, amelyekben továbbra is ételt, italt és információt osztanak az önkéntesek. Orvosi ellátás is van még. A sajtó sem költözött még haza. A rendőrök is a helyükön, mindenki teszi a dolgát. Már senki sem számolja, mióta. Összefolynak a napok nálam is. De ma tudom, hogy hétfő van. Hétfő 7:00, az utolsó nap. Pontosan tíz óra múlva lezárják a határt.

No Camp! No fingerprint!

Hangzik el újra és újra. – Még mindig itt tartunk, mondja a tolmács. – Nem győzzük elmondani az újonnan érkezőknek, hogy elengedhetetlen, hogy kell, hogy muszáj! Nehezen értik meg – sóhajt fáradtan. - De ez már az utolsó nap! – halvány mosoly az arcán, vállait egy percre leereszti, majd kiegyenesedik újra. S ahogy tovább indulok, hátat fordítva nekik, hallom az ukázokat osztó, erőteljes hangját. Mindenhol hatalmas konténerek, s bennük a napok óta felhalmozódott szemétrengeteg. A migránsok itt lévő csoportja – az eddigi áradathoz képest – most pusztán maroknyinak tűnik. Pedig jönnek, de ahogy megérkeznek, már mennek is a buszra és tovább.


Délelőtt 10 óra

Népes gyerekhad előttem. A legkisebb épp hogy ülni tud egyedül. Fatima, 6 hónapos, tudom meg az anyjától. – Ez mind a te gyereked? – kérdezem, és mutatok körbe, a nevetgélő gyerekekre. – Nem, nem! – integet. – Mamma – mutat egy fekete csadorban ülő, idősebb asszonyra a férfi, aki épp odalép mellém, majd a gyűrűsujját mutogatja, és előbb az egyik földön ülő, fiatal nőre, majd kicsit arrébb, egy másikra. Előbb nem értem, majd hirtelen megértem. – Ő az anyád, és a feleségeid? – kérdem. Bólogat. Két feleségtől 12 gyerek. Kérdem, hová, merre? De csak széttárja a karját. Zahara, Mary, Hammat, Mone, Azal, Jumal, Ahmet – sorolja, és mutogat sorba mindegyikre. Követni alig bírom. Mind megvannak, mutatja: – No problem!

Délután 14:36

Nyugalom, csend, menekültek két sorban a buszokra várakozva. Rendőrök épp egy kerekes székben ülő asszonyt segítenek fel a buszra. Egyik sor a családoké, a nőké és gyerekeké, a másik a férfiaké. Az egyik fiatal segítő, aki tolmács is egyben, a gyerekekkel játszik. Körbeállítja őket, és miközben játszanak, énekelnek. Valami gyerekdal lehet. – A gyűjtőponton jelenleg körülbelül 250-300 fő tartózkodik. Folyamatos az elszállítás – mondja a rendőrök szakaszvezetője. – 17.00-ig ki kell üríteni a tábort. Aztán határzár. Nézek magam mögé, a sínek felé. – De hisz folyamatosan jönnek, és jönnek – mondom. – Menni fog! – válaszolja határozottan. És én hiszek neki.


16: 00 – A visszaszámlálás elkezdődik

Az utolsó családok, nők, férfiak, gyerekek érkeznek. Épp csak megállnak vízért, élelemért, és máris a buszok elé, be a sorba. A buszok, menetrendszerint beállnak, felszállítás, és indulnak is. Percről-percre érződik, hogy ezek az utolsó pillanatok és képkockák a Röszke 2015 című, nagyon is valóságos filmből.

16:59

– Ennyi volt! Az utolsó is fenn van? – kiabál a busz felé a rendőrök szakaszvezetője. – Igen! – int a század és kiabál kórusban. Vagy talán mégsem? Egy hétéves forma fiú még szalad, felemel a kupacból egy játékot, és már rohan is vissza a buszra. – Gyere csak, gyere! – biztatják őt mosolyogva a rendőrök. A fiú eléri a buszt, felszáll. Az ajtók záródnak. Nincs több migráns. Nincs több busz. Mi maradunk ott, rendőrök, sajtósok, civil- és segélyszervezetesek, a „puszta“ közepén, ahol tegnap, és még ma is, a menekültek hada „táborozott“. A vasúti sínekre nemsokára felkerül a határt záró kapu. A röszkei tábor felett lassan lenyugszik a nap. Végetért az utolsó 24 óra, és vele ez az egész, vagy épp csak most kezdődik?

Hozzászólások

@

Küldés