Élethelyzetek 2.

Póda Erzsébet  2007.2.13. 15:03

Gyermekünk megbetegszik, és éppen ilyenkor a legzsúfoltabb az orvosi váróterem. Delet harangoznak, mire huszadikként sorra kerülünk.

Otthon nincs semmi ennivaló -- még jó, hogy csemeténknek nincs is étvágya. A munkahelyünkön épp ezen a napon kellene leadnunk a kimutatást, várható a főnök szemrehányása, és némi fizetéscsökkentés az el nem végzett feladatok miatt. A gyereket ágyba dugjuk, önmagunk megnyugtatása végett krumplilevest főzünk, és míg a kis betegünk álomba zuhan, telefonon megkérjük a kolléganőnket, jegyezze be, amit lediktálunk.

Mire letesszük a telefont, sírva csönget a szomszédasszony, hogy elvesztette a pénztárcáját, meg a lakáskulcsot. Együttérzőn átkaroljuk a vállát, lakatost hívunk, s míg a mester megérkezik, megkínáljuk egy kávéval. A presszó beindítja a jóasszonyt, és épp elkezdi magánélete taglalását, mire felsír a gyerek a szobában, mert felszökött a láza. Feltesszük a teavizet, az elsősegélydobozban lázcsillapító után kutakodunk, mire a szomszédasszonyunk sértődötten szorítja össze a száját, mert épp a legintimebb részek feltárásánál nem figyelünk rá. Szerencsére csönget a szakember, így orrát felhúzva távozik. Végre csak a kicsinek szentelhetjük magunkat, igaz, szomszédasszonyunk szemrehányó tekintete még álomba merülés előtt is farkasszemet néz velünk.

Más: megbeszéljük a férjünkkel, hogy előbb hazajön, egyszer egy hónapban ő megy el a gyerekekért a napközibe, ez a csütörtök apás nap lesz. Hosszú hónapok óta először mehetnénk el a barátnőnkkel egy kis traccspartira. Délben ránk tör a kolléganőnk, aki premenstruális szindrómában szenved, és évek óta veri a férje. Síri hangon bejelenti, hogy széttépte a látleleteket, és visszavonta a válókeresetet. Mert az ő fizetése két pár bőrcipőre sem elég, különben is, férfi nélkül nem bírja. Új életet nem kezdhet, hisz kinek kellene egy negyvenöt éves elvált asszony négy gyerekkel? Zokogva borul az asztalunkra, s mi nem tudjuk, hogyan segíthetnénk szegénykének. Keressünk neki olcsó albérletet, vagy küldjük pszichológushoz? Nagy dilemma, hiszen mégsem élhet ez az áldott jó asszony egy ilyen állattal! Végül előhúzzuk a zsebkendőnket, letöröljük a könnyeit, mélységesen együtt érzünk vele, és nehéz szívvel vigasztalni kezdjük.

Erre megcsörren a mobilunk, barátnőnk hív, nehogy megfeledkezzünk a munka utáni programról. Kolléganőnk arcát krokodilkönnyek szántják, miközben „mindenkinek felesleges vagyok” arckifejezéssel elvonul. Újra csörög a mobil, férjünk bejelenti, mégsem jöhet, közbejött egy váratlan értekezlet, halaszthatatlan tárgyalás, rajtaütésszerű kerékcsere. Rohanás a gyerekekért a napközibe. Anyukánk talán vigyáz rájuk.

De nem -- tévedtünk. Édesanyánk nincs otthon, éppen aznap utazott el gyógykezelésre. Hogy is felejthettük el?! Nem baj, anyukás nap lesz megint, a barátnőnk majd eljön hozzánk, ha nem jött közbe neki is valami…

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés