Szőnyeg alá?

Halász Kata 2009.9.14. 8:56

Szakítottam a csajommal. Vége. Ahogy kiböktem ezt a rövid, egyszerű, de legkeserűbb szót éreztem, végiggördült egy aprócska verejtékcsepp a halántékomon.

Tökre be voltam rezelve.
– De, de… De miért? – tette fel ő az ilyenkor szokásos kérdést.
– Nem lesz ez így jó, már nem működik, sajnálom.
– Van valakid? – tette fel a kérdést, amit ilyenkor másodjára szoktak.

***

– Mióta tart és ki az? (Hármas számú kézenfekvő kérdés.)
– Nem ismered! – szólt a sablonos válasz.
– A csaj a nyárról, ugye?

***

– Azóta tart? De hát annak már vagy…
– Három hónapja.
– Hogy lehet az, hogy semmit nem vettem észre?! – és ezzel nekem támadt, én karjaimmal védtem arcomat az ütésektől, meg sem próbáltam őt lefogni, direkt hagytam, hogy mint egy kisfiút, aki rossz fát tett a tűzre, elverjenek. Mintha az ütések, amelyek koordinálatlan összevisszaságba csaptak át lecsíptek volna egy kis darabkát bűnöm súlyából. Ő már idegesítően sokáig nem hagyta abba az ütlegelést, már-már aggasztóan kitartó volt, el is kezdtem gondolkodni azon, hogy vajon nem kellett-e volna már eljönnie a zokogós résznek. Végül kénytelen voltam lefogni. Ezután már jöhetett a zokogás, ami a felismerhetetlenségig torzította arcát. Ronda volt, mint a fene.

– Te szemét! Hogy tehetted ezt? Hogy árulhattál el így engem…?! MINKET?! Ennyi idő után ezt érdemlem? Hogy félrelépsz egy ilyen utolsó kis nullával? Hogy néz ki? Szőke, mi? Kicsoda ez a csaj neked? Elhagysz engem egy három hónapja tartó szexelgetés miatt?

– Tudod jól, hogy nem ez az oka, egyszerűen már nem működött, tönkrement a kapcsolatunk!
– Nem. Nem! NEM! Kérlek! Nem hagyhatsz el! Nem dobhatod el a kapcsolatunkat egy ilyen kis botlás miatt! Kérlek! Szeretlek! Nem szakíthatsz velem! Ugye, ugye, nem szakítasz most velem?
– De igen. Ne haragudj!
– És akkor most mi lesz velem? Én nem tudok élni nélküled!
És ismét itt vagyunk: ő és a furcsa hangulatváltozásai. Ahogy az agresszív dühkitörés könyörgéssé változik, majd érzelmes vallomássá. És aztán újra dühös ordítozássá: – Akkor viszont takarodj a lakásomból! Ki innen!

Ahogy a férfi kilépett a lakásból, ahogy kattant a zár, a nőnek elkezdtek ömleni a könnyei. Hangtalanul zokogott.
– Ez képtelenség – mondta az előszobafalnak. – De mikor? Hogyan? Nem veszíthetem el! Semmit nem sejtettem az egészből! Semmit! Hogy lehet az? Nem érdekel! Vissza fogom szerezni! Az képtelenség, hogy én… nélküle! De hát szeretem! Nem! Nem hiszem el! – és ekkor kirobbant belőle a fájdalmas zokogás. Sírt, mintha soha nem akarnának elapadni a könnyei.

Mindeközben a férfi:
– Ahogy kiléptem az ajtón egyetlen dolog járt a fejemben: Istenem, de jó, hogy megszabadultam ettől a hisztis némbertől!

Vajon mi a konklúziója ennek a történetnek? Nem szabad hisztisnek lenni? A környezetemben nagyon sok nő harcol az „érzékeny” önmagával, hogy meg tudja tartani a férfit. Azt gondolják, hogy az a sikeres kapcsolat kulcsa, ha lazák, vidámak, mosolygósak. Pontosítok: ha annak mutatják magukat. Ilyenkor bennem azonnal felmerül a kérdés: miért is kell foggal-körömmel ragaszkodni egy olyan kapcsolathoz, ahol csak a pozitív oldal a megengedett? Ki tehet arról, hogy rengeteg nő önmagát becsapva reménykedik abban, hogy az aktuális kedves nem hagyja el soha? Vajon a férfiak követelik meg ezt, vagy a nők erőltetik az álarcot?

Feldmár András is megírta: az a jó kapcsolat, amiben a felek szabadabbnak érzik magukat a másikkal, mint egyedül. Nem csak arról a szabadságról beszél, hogy a férfinak nem kell engedélyt kérnie, ha le akar ugrani a haverokkal sörözni, hanem a személyiség szabadságáról. Amikor a szerelmem ismeri minden kis hibámat, és ezekkel együtt szeret. Nem csak a kék szememet szereti, vagy a kerek popsimat, hanem azt is, hogy morcos vagyok, ha nincs bevetve az ágy vagy lehajtva a vécédeszka. Abban a pillanatban, hogy a személyiségem bizonyos jellemzőit erőszakosan elfojtom, nem történik más, mint behódolok a másiknak, alárendelem magam annak, aki azt mondja, hogy szeret engem. Fontosabb egy ilyen kapcsolat, mint az, hogy szabadjára engedhessük önmagunkat? Ennyire kapcsolatfüggők lennénk?

A nő találkozik egy szimpatikus emberrel, elkezdenek randizgatni, majd lassan egy pár lesznek. A nő tele van görcsökkel, mert az anyja nyúzza, hogy menjen férjhez, a barátnői egy része már gyereket vár (és nem az elsőt!). Meg különben is: itt az ideje, hogy végre neki is bekössék a fejét, mert ez már így nem mehet tovább, és a facebookon is olyan jól mutatna az, hogy házas, fel lehetne tölteni az esküvői képeket stb. Innentől kezdve a nő azon ügyködik, hogy kapcsolatuk az anyakönyvvezető és Isten előtt is hivatalos legyen. Ahelyett, hogy az ebbe fektetett energiát inkább magára a kapcsolatra és az abban résztvevő másik félre fordítaná, társadalmi elvárásoknak akar megfelelni. Aztán pedig a fent látható módon csodálkozik, hogy (számára) hirtelen lelép a férfi.

Még mielőtt súlyos kövek repkednének a fejem felé, el kell mondanom, hogy egy kapcsolat végének ezernyi oka lehet természetesen. Az előbb említett csak egy példa. Egy elég gyakori példa. Visszatérve az első kérdésre: mi a konklúziója mindennek? Számomra az az elcsépeltnek tűnő gondolat, amit nem lehet elégszer elmondani, hogy ha nem tiszteljük saját magunkat, nem sok jót várhatunk a többi embertől. Ha nem vagyunk kibékülve a személyiségünkkel, hogyan is kérhetünk bárkit is arra, hogy szeressen? Ha nehezen viseljük el saját magunkat, miért gondoljuk, hogy ez másnak egyszerű lenne? Ahogy a természetünk, a szokásaink sem egyik napról a másikra alakulnak ki, megváltozni sem tudunk olyan könnyen, mint gondolnánk. A „mostantól nem leszek hisztis/nyafogós/féltékeny” kijelentések után csak egy álarcot húzunk. A problémák, a feszültség forrása attól még ugyanúgy létezik – azzal, hogy nem nézünk oda, vagy homokba dugjuk a fejünket semmi nem fog megváltozni, csak besöpörjük a szőnyeg alá a gondokat. Ennek pedig az az eredménye, hogy egyre csak halmozódik a negatív energia, hogy aztán százszoros erővel kirobbanjon.

Senki kedvéért nem kell tehát megváltozni. Motiválhat a másik ember, de ehhez saját elhatározás kell. Olyanná kell formálódni, hogy egymagunk is talpon tudjunk maradni, hogy ne kelljen senki, akire támaszkodhatunk. A kapcsolatnak nem ez a lényege, hanem az, hogy ketten jobbak és többek vagyunk, mint egyedül. A kapcsolatban nem két fél ember van, hanem két egész, tele önálló gondolattal, tervekkel. Ha ennek a két embernek a kapcsolata mégsem működik jól, akkor tovább kell menni, és nem kell mindenáron erőltetni, hogy szétforgácsolja a feleket.

Ha teljes személyiségek vagyunk és tiszteljük magunkat, nem kell sokáig várni és megérkezik a megfelelő ember.