Akiket nem kerültem el

Halász Kata 2010.5.25. 20:42

Tévedés azt hinni, hogy a szerelemről egyszerű írni, érzéseket megfogalmazni, papírra vetni.

Pedig a szerelem az a megunhatatlan érzés, amiről versek, könyvek, filmek és színdarabok milliói születtek – talán ezért olyan nehéz róla írni anélkül, hogy banális, agyonrágott gondolatokat állítanánk sorba, egymás után. Így bölcsességek helyett a saját tapasztalataimról fogok írni, férfiakról, akiket az utamba sodort a szeszélyes szélszerű sors.

Nem rajongtam színészekért, nem csókolgattam egyik fiúbanda tag celux-szal kiragasztott plakátját, amit valamelyik tinimagazin közepéről téptem ki. Bár, óvodás koromban Terence Hill világító szeme mintha hatást gyakorolt volna rám, de valószínűleg csak túl sokat néztem a filmjeit. A kiscsoportos páromat a sorban Balázsnak hívták, fognunk kellett egymás kezét, és én nagyon utáltam, pedig az összes kislány arca lángra gyúlt, ha rájuk mosolygott, belőlem mégis undok ellenszenvet váltott ki. Biztos ez valami védekezésféle lehetett, hiszen egyik ovis kisfiú sem húzogatta a copfomat (nem is volt), és lökött el fogócskázás közben. A papás-mamás játékban mindig én voltam a nagymama vagy a szomszéd, soha nem a mama vagy a kisgyerek. Viszont rengeteg barátom volt, nem kellett megküzdenem a többiek utálatával, kirekesztésével, mindig volt játszótársam, akivel a kerítésen csimpaszkodva, ámulattal néztük a nagyokat a szomszéd iskolában, és arról ábrándoztunk, hogy hamarosan mi is olyan érettek és okosak leszünk, mint ők. Na, persze. Még mindig nem értem a férfiakat, de sokszor magamat sem. Azt viszont tudom, hogy kik azok a férfitípusok, akiket mindenképp el kell kerülni, ha mégsem, ember legyen a talpán, ha sikerült elkerülni a csalódást.

Tudom, milyen érzések kavaroghattak Éva fejében a megkísértés pillanatában, hiszen tudom, milyen foglalt férfit szeretni. Minden nő nagy ívben kerülje el őket! Gondolatátvitellel képesek azt sugallni, hogy egyszer szabadok lesznek, és akkor… Persze, ez soha nem történik meg! A nem hitelesített statisztikák szerint elenyésző azoknak a férfiaknak az aránya, akik a biztosat képesek eldobni egy bizonytalanért, amiből akármi rossz is kisülhet. De ez nem csak rájuk, általában minden emberre érvényes: ha logikusan belegondolva hülyeség lenne kitartani a biztos mellett, akkor sem örülhetünk. Az emberek alapvetően ragaszkodnak a megszokotthoz, és félnek a változástól. Így működünk. Ez nem kapcsolatfüggőség, ez a megszokás hatalma, ahol az érzések, és nem az észérvek irányítanak. Ráadásul a kapcsolatukra hivatkozva akármikor lapátra tehetnek, és még csak nem is lehet tiltakozni ez ellen, vagy akár harcolni érte.

Amikor egy feltűnően jóképű férfi udvarol, rögtön elkezdek gyanakodni. Ez a túl szép, hogy igaz legyen kategória. Nem, nincsen kisebbségi komplexusom, csupán ilyenkor tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen férfi a nők 99%-ának tetszik. A hűség pedig az alkalom hiánya, és a nagy számok törvénye alapján egyszer úgyis sikerül valakinek ellasszóznia. A nők többsége ilyenkor azt gondolja, hogy „de én megváltoztatom, mellettem nem lesz ilyen”. Ó, dehogynem! Aztán, amikor itt a baj, nem győzi a nő zokogva kérdezgetni önmagától, hogy „de hát, mit rontottam el?!”. Semmit. A túl jóképű férfiakban nem szabad megbízni, mert bár eleinte szórakoztató, hogy belépve egy étterembe minden nő felkapja a fejét, olyankor sütkérezünk a dicsőségben, és legszívesebben bemondatnánk a rádióba, hogy ő velem van, engem választott, látjátok?, én kellek neki, de könnyen előfordulhat, hogy hamarosan más fog beletúrni ébenfekete és dús hajába, más fog belenézni a sűrű és hosszú szempillák övezte világító szempárba.

Azonnal lapátra kell tenni azt a férfit, aki rosszul csókol. Lehet, hogy valakinek ő az ideális partnere, de ha már a csók sem meghitt, akkor az együttlét is kudarcra van ítélve. Egyszer volt egy fiú, aki nyelv nélkül csókolt. Megdöbbentő érzés, ráadásul végig azon tanakodtam, vajon hova dugta? Biztos így akart úriember maradni, hogy van is csók, de azért nem akar ajtóstul rontani a házba. Vagy csak félénk volt? Szóval, ha a csók nem oké, akkor valószínűleg nem fog működni a testiség, kár is próbálkozni.

Mindig is különös vonzalmat éreztem a sötét múltú férfiak iránt. Egy barátnőm szerint odavagyok a gengszter típusért, akinek mindig valami gond nyomja a vállát, amiről természetesen nem beszélhet. Valószínűleg összekevertem a stressz okozta homlokráncolást a romantikus mélabúval. Aki nem tartja szexinek a felrepedt ajkakat és a monoklit, nézzen nyugodtabb típus után. Ebbe a kategóriába sorolom az extrém sport fanatikusait is, akik adrenalin függésüket a hétköznapokban az agresszív vezetéssel próbálják levezetni. Imádnak kockáztatni, mert úgy gondolják, hogy velük semmi rossz nem történhet meg.

Az ő ellentétük az otthonülő típus, akinek a feneke hozzá van ragadva a kanapéhoz. Nem lehet sehova sem elrángatni, ha mégis hajlandó kilépni csillogó-villogó lakásából, akkor feltűnően rosszul érzik magukat ezzel is demonstrálva, hogy „ugye megmondtam, hogy szar lesz a buli, és inkább maradjunk otthon”. Minden párnak szüksége van társasági életre, hogy emberek között legyenek, hogy közös élményeket, emlékeket szerezzenek.

A koszos típus ki tud kergetni a világból. Nem a rendetlen férfiról van szó, aki néha szanaszét hagyja a zokniját és elfelejti kisúrolni a kádat, hanem arról, aki emésztőgödörnek használja a hűtőt, és erre még büszke is. Aki többször célt téveszt, mind beletalál a vécébe, aki kéthavonta cseréli a törülközőjét, aki a költözés óta eltelt egy év alatt sem tudott kipakolni, és egy negyvenszer százötven centis sávon alszik, mert az ágy többi részét a zsákokba pakolt ruha foglalja el. Igénytelenségének gyökere többnyire a lustaság. Az anyukája néhány havonta felbukkan, és miközben négykézláb súrolja a járólapot, ő kényelmesen terpeszkedve nézegeti ismerősei adatlapját a facebookon. Ide tartoznak a büdös lábú (a láb tetszés szerinti testrésszel behelyettesíthető) férfiak is, valamint talán meglepő módon a potenciazavarosak is, akik nem hajlandóak orvoshoz fordulni egyre súlyosbodó problémájukkal. A mindannyiukra jellemző lustaság az, ami miatt egy kalap alá veszem őket.

A sértődöttek szintén kemény diók. Hatalmas csalódottságuk oka az, hogy valamelyik volt-volt-volt nőjük félrelépett. Ezért nem tudnak senkiben sem megbízni, még a saját anyjukban se. Féltékenyek, mint a fene, folyton kutakodnak-nyomoznak, és addig nem nyugszanak, amíg bele nem kergetik a nőt a hűtlenségbe, hogy aztán kedvükre szenvedhessenek tovább. Legkedvesebb eszközük az érzelmi zsarolás. Nem érdemes bedőlni nekik, eszük ágában sincs megváltozni, kár terézanyát játszani. Ugyanis imádnak az áldozati szerepben tetszelegni, ebből nem hajlandók lejjebb adni. És ki szereti a gyenge férfiakat? Senki.

Ha tudnám, mi a tartós, kiegyensúlyozott szerelem receptje, gazdag lennék. Talán a szerelem olyan, ami mindig változik, ami soha nem tartósan harmonikus, mert a kettő összeférhetetlen. Nem adom fel, próbálkozom tovább, most is, ebben a percben is, és hogy milyen ember az illető? Lehet, hogy egy pici mindegyik felsorolt típusból van benne…