Oldás-kötés-oldás

Madarász Ildikó 2010.5.31. 3:20

Rita harminchét éves, kétgyerekes anyuka. Rita szerelmes. Nem a férjébe.

Rita elvált.
Aztán elsodorták az érzelmei.
Rita gondolt egy nagyot és úgy tett, mint eddigi életében mindig is tett: hallgatott a szívére.
Rita boldog is lehetne!
De Rita boldogtalan. Boldogtalan, mert a szerelem, az a szerelem, ami olyan erővel csapott le rá, hogy azért várat döntött, elhagyta. Nem érzelmileg, hanem fizikailag.

A szerelme biztosította róla, hogy imádja, és hiányzik, és szép lassan el fog sorvadni a hiánya miatt, de a gyermekét mindennél jobban szereti, és nem tud a gyermeke nélkül élni. Így, egy borús keddi napon, mikor Rita a munkahelyén boldogan bontotta a termoszüveg kupakját, várva a forró teát, amit még kora reggel együtt főztek, kapott egy esemest, hogy várják a kapuban. Valami kedves meglepetésre számított. A meglepetés nem volt kedves. A szerelem hazaköltözött, a gyermekéhez. Titokban, egyedül, gyáván.

Rita magányos, szegény asszonnyá vált. Nem találja a helyét. Nem leli a biztos pontot. A fogódzót. Rita megtisztelt a bizalmával, és tanácsot kért tőlem.
Mitévő legyen? Maradjon egy szerető, egy nyílt házasság harmadik elemeként?
Vagy, mivel a másik már döntött, fogadja el a döntését, és maradjon egyedül, várva az új szerelmet, a napfényt az életében?
Hogy zárja le? Hogy menjen tovább? Mit is kell most éreznie, s az érzések után milyen tettek várnak rá?

Nem adtam tanácsot.

Tanácsot soha-semmikor-senkinek nem szoktam adni, ezért csak a saját érzéseimet, esetleg negatív tapasztalataimat tudtam átadni, hogy abból más esetleg „nagy igazságokat” tudjon leszűrni, kivetítve a saját életére, ráhúzva a saját szituációjára.
Elöljáróban csak annyit mondtam, hogy aki menni akar, hagyni kell, tudni kell elengedni, nem is kell rá magyarázat, maga a döntés a magyarázat.
A választás mindenkinek az eszében és a szívében lakozik. Tudja ő jól, hogy fog dönteni. Tudja a szavakat is, mert én honnan is tudhatnám….? Én nem látom a szemét úgy, ahogy csak ő láthatja, én nem ismerem a lényét, amivel közeledett hozzá, nem ismerem a karja ölelését, amivel ölelte, és nem tudom az milyen simogató tud lenni, amikor csak rá figyel. Semmit nem tudok, mindent csak ő tud! Ő tudja, hogy akar-e egy újabb cuccolást átélni (és itt nem csak a fogkefére gondolok), ő tudja, hogy mit bír a szíve, ő tudja, megéri-e egy újabb szerelmes éjszaka az utána rászakadó magányt, ő tudja, ad-e esélyt magának, mások felé.

Ő tud mindent!

Lezárni? Erővel? Szíve-lelke ellenére? Vagy lezárni ésszel? Nem hátratekintve, csakis előre? Ő tudja, hogy mit tegyen, a választ magában kell keresnie. Hisz azt súgja minden éjjel a párnája, megerősítést ne másokban, hanem önmagában keressen, ezáltal válik majd önmaga is egyre erősebbé!

De Rita nem ilyen tanácsot várt.
Rita azt szeretné, hogy valaki konkréten megmondja a teendőket.
Ő csak boldog szeretett volna lenni. Hitte, hogy a válás után a gyermekek apja apa maradhat, egy életen át. Rita még költözni is hajlandó lett volna az apa után, aki immár kapcsolatot létesített, s a kapcsolat a költözést kívánta. Rita átcuccolt volna egy fél világon át, csak hogy az apa, apai teendőit maradéktalanul elláthassa, és ne félévente kelljen a gyerek bizonyítványát beszkennelve elküldeni, tájékoztatás gyanánt.

De a volt férj, már csak volt apa. A férj mivoltának megszűnése után megszüntette apai mivoltát is.

Furcsa paradoxon Rita életében: az a dolog, amiért képes lett volna akár költözni is a gyerekekkel, az hogy a gyerekeket ne fossza meg az apjuk közelségétől, az a lett saját veszte is. Mert a szerelme sem tudott a gyereke nélkül élni, s ezért költözött újra vissza, a régi házba, a hűlt házasságba, a lánya mellé.

Rita úgy érzi, hogy ő csak jót tett. De a jótett, nem mindig garancia a hepiendre.
Rita boldogtalan.
Férj és apa nélkül, szerelem nélkül…, szabadon.
De Rita még nem tudja, hogy boldogtalannak lenni valaki-valami miatt nem baj. Boldogtalannak lenni senki és semmi miatt – a dolgok ott válnak bajjá.
Ritára rengeteg teendő vár.
Ritát ismerve tudom, hogy megoldja.
Sok könnyel, sok vívódással a lelkében, többször az eszére hallgatva, de megoldja.
Én tudom. Ő még nem.

Senki nem kéri, hogy megváltozzon az élete, de mégis megtörténik, ám nem is ez számít, hanem az, hogy mit teszünk utána…