Rózsaszín emlékgombolyag

Bíró Szabolcs  2010.6.25. 6:00

Egyre több doboz sorakozik a szobámban, lassan már mozdulni sem lehet tőlük.

Izzadtan, karjaimban kellemes bizsergéssel fordulok körbe: vajon mit nem pakoltam még el. A legtöbb CD már gondosan leragasztott cipős dobozokban várja, hogy egy új helyen, egy új otthonban rendezzem el őket előadók és műfajok szerint. A DVD-k java része is be van már csomagolva. A könyvek – nos, igen, a legnagyobb probléma! Több dobozt és ládát is teleraktam már velük, méghozzá púposra, de a polcok csak nem akarnak kiürülni. Vicces; eddig fogalmam sem volt róla, hogy már ekkora gyűjteménnyel rendelkezem. Talán el sem fognak férni a kis egyszobás birodalmunkban.

Hirtelen összekapott copfomból kiszabadul egy lázadozó tincs, a szemembe repül, puhán beleszúr, én meg hevesen gesztikulálva söpröm félre. A kezemet beverem a közvetlenül előttem álló polc egyik fokába, fájdalmasan felkiáltok, és közben ügyetlenül leverek néhány holmit. Ahogy lehajolok, hogy felszedjem őket a földről, a tekintetem egy rózsaszín fonálgombolyagon állapodik meg. Rögtön megenyhülök, egy pillanat alatt eltűnik az előző kis baleset miatt érzett dühöm, és felveszem a pamutot, amelyhez annyi szép emlékem kötődik. Alaposan megszívta magát porral: kicsit megpaskolom, mire a felszálló porral együtt nem csak az allergiám, de sok-sok elraktározott, mélyen elrejtett pillanat is rohamszerűen tör elő.

Egy zenei klubest, amelyen valami belső erőtől vezérelve egy lány mellett foglaltam helyet. Még csak egyszer beszélgettünk életünkben, de valamiért mágnesként vonzott maga mellé. A szívem heves dobogásba kezdett, ahányszor csak ránéztem, hozzászóltam, rám nézett vagy hozzám szólt. Mosolyogtunk egymásra fáradtan, kedvesen. Aztán belém csapott a villám, és máris tudtam, miért kellett épp ezen az estén épp mellé ülnöm…

Egy május eleji borfesztivál. Hűvös este volt, és már semmi kedvem nem maradt az esti lófráláshoz, hiszen reggeltől aktívan tevékenykedtem. Csak haza akartam menni és ágyba zuhanni. Ám akkor megláttam őt – ŐT! A fáradtságomat azonnal elfelejtettem, a szám pedig a fülemig ért a boldog mosolygástól. Ezúttal nem voltam olyan szószátyár, mint máskor, de valami egészen puha, forró érzéssel töltött el, hogy ott ülhettem, hallgathattam a szavait, nézhettem gyönyörű, halvány szeplőktől pettyezett arcát.

Zenélés egy parkban, ahol bár sokan hallgattak, én csak neki énekeltem, és ahol közös pohárból ittuk a barnasört. Egy koncert: a teremben olyan banda fellépése folyt, amit egyikünk sem szeretett, így hát a kultúrház mellett beszélgettük át az éjszakát. Egy délutáni teázás, ahol váratlanul kikosarazott – úgy éreztem, darabokra tört a szívem és a lelkem. Úgy kellett nagy nehezen összeszednem a darabokat. Aztán, amikor hazamentem, egy rettentő erős érzés tört rám: ez nem maradhat ennyiben! Egészen biztos, hogy nem azért kellett találkoznunk, megismerkednünk, hogy aztán az egésznek így legyen vége. Nem. Akkor, életemben először (és utoljára) döntöttem úgy, hogy nem veszem figyelembe a kikosarazást. Éreztem, hogy nem szabad, hogy óriási hibát követnék el vele…

Utána rengeteget telefonáltunk, SMS-ek és e-mailek halmazát küldtük egymásnak. Volt, hogy késő este hívtam fel. Előfordult, hogy hajnalban kaptam tőle szöveges üzenetet. És megosztottunk egymással mindent, ami velünk történt. Akkor már tudtam, hogy ő sem gondolta komolyan azt az elutasítást.

A találkozások egyre sűrűbben követték egymást. A hétköznapok általában külön teltek, de a péntek és szombat esték a közös programok jegyében zajlottak: réteshúzó fesztivál, hosszú beszélgetések abban a bizonyos parkban… Jazz-koncert vacsorával, ahol rám nézett és már csak egy kis időt kért. Nem tudtam volna megmondani, mikor éreztem utoljára ennyire boldognak magam. Közös kézműveskedés az éves gyermekfesztiválon, két egymást követő napon is. Születésnapi vacsora, amit az első igazán komoly, közös emlékünkként könyveltünk el. Vers, virág, dal… és az első csók. Bátortalan. Tűzforró. Felszabadító.

A poros, rózsaszín gombolyaggal a kezemben felidézem az első olyan összejövetelt, ahol egy párként jelentünk meg. Eszembe jut, ahogy a barátaink különös mosollyal fordultak felénk: „Hiszen ti szerelmesek vagytok! Hogyan? Mikor? Meséljetek el mindent!”

Az első közös nyár az első közös kirándulással. A Balaton még sosem volt ennyire szép. Az első együttalvások, amikor a szívem dörömbölésétől még egy egészen picit sem tudtam elálmosodni, és pirkadatig néztem kisimult, nyugodt arcát. Közben nem tudtam elhinni, hogy valóban ébren vagyok. Rettegtem az ébredéstől, aztán lassan tudatosítottam, hogy ez tényleg a valóság.

Az első közös ébredés. Takarítás, főzés, játékos és kevésbé játékos viták, kompromisszumok… Egy év úgy repült el, hogy most csak pislogok. Azóta megismertük egymást, és ahogy az lenni szokott, a gyönyörű, felemelő pillanatok mellett rideg, kellemetlen perceket is átéltünk – de közben mindvégig fogtuk egymás kezét, és tudtuk, hogy egész egyszerűen nem engedhetjük el.

Közös titkok és vicces becenevek jutnak eszembe a felforgatott szoba közepén. A sorson töröm a fejem. Mindig is hittem benne, hogy az életünket mi irányítjuk. De mi van, ha tévedtem? Hiszen annyi apró véletlennek kellett közbejátszania! Ha aznap este nem megyek el arra a koncertre, vagy csak pár székkel odébb foglalok helyek. Ha a borfesztiválon akár öt perccel hamarabb fáradok el, és inkább tényleg hazamegyek. Ha azt mondom magamnak: „Kikosarazott, fogadd el, szerencsétlen tökfej!”

Az életem egy éve a feje tetejére állt és teljesen megváltozott. Ha ő nem engedi, hogy a rózsaszín fonálgombolyag megcirógassa, és a lelke köré fonódjon, ha ő nem kapaszkodik bele abba a fonálba elszántan és bátran, ma nem pakolnék. Én azonban rakodok, ürítem a szobámat szorgalmasan. Egy emeletes, ötszobás családi házat hagyok el rettentő boldogan, hogy egy egyszobás kis panellakásba költözzek, ami számomra, számunkra igazi kis birodalmat jelent.

„Hát megkezdtük közös, nagy utazásunkat az életben!” – gondolom a torkomban dobogó szívvel, miközben gondosan elcsomagolom a pamutgombolyagot is, amit jelképes ajándékként vettem neki egyszer. Egészen meghatódom, könnyekig. Tudom, ez nem valami macsós, férfias dolog, de szerencsére úgysem látja senki. Majd titokban tartom.

Hozzászólások

@

Küldés