A háztartásbeli apuka kalandjai

Bernád Emese  2005.3.3. 19:05

Időnként szembesülünk azzal a ténnyel, hogy nem sétagalopp az élet, és sajnos, tartogat számunkra pár kellemetlen meglepetést.

Senki előtt nincs vörös szőnyeggel leterített út a boldogulás felé. Mit tegyünk? Sodortassuk magunkat az árral vagy próbáljunk kievickélni valahogy? Rövid sorozatunkban, íme, néhány recept a szebb jövő reményében -- avagy felfelé a lejtőn!

A legmellbevágóbb és leginkább önbizalomromboló az a sajnálatos esemény, ha a munkahelyünk kifarol alólunk. Mert hiába az ismerősök és családtagok kedves vigasztalása, miszerint idővel majd minden rendben lesz, nincs annál pocsékabb érzés, hogy feleslegesek vagyunk. Mi lesz most velünk, kinek kellünk?

Józsi közel tízéves bankos karrier után került az utcára, az új racionalizálási menedzser éppen az ő osztályukat szúrta ki és szüntette meg. A férfi úgy érezte, egész élete összeomlott: kölcsönök, gyesen lévő feleség meg egy hároméves apróság eltartásának gondja nyomta a vállát. Egy sima gimnáziumi érettségivel nem sok reményt fűzött a gyors elhelyezkedéshez. A munkaügyi hivatal folyosóin számtalan diplomás sortárssal futott össze, akiket, főiskola ide, egyetem oda, szintén nem kényeztetett el a munkaerőpiac. Ínséges hónapok következtek a kis családra. Veszekedésekkel tarkított két hónap után Icát, Józsi feleségét felhívta egyik kezdő vállalkozó ismerőse: volna-e kedve titkárnőként dolgozni a cégnél? A fiatalasszony gondolkodás nélkül igent mondott. Józsi persze vérig sértődött a gondolatra, hogy ezentúl neki kell helytállnia a háztartásban szakácsnőként, mosónőként, dadaként. Férfiúi önérzete is tiltakozott a női munkák ellen, ráadásul önbecsülése is romokban hevert. Micsoda haszontalan fráter ő, még arra sem képes, hogy eltartsa a családját! Ráadásul már az asszony is leselejtezte őt! -- méltatlankodott. Teltek-múltak a hónapok, Józsi lassacskán megtanulta a konyhai fortélyokat, zokszó nélkül mosott, vasalt, takarított. Már nem szégyellte helyzetét, egyre gyakrabban merészkedett ki az utcára a kicsivel.

Tavasszal meghalt Józsi nagyapja, a város szélén álló házát egyetlen unokája örökölte. A családi kupaktanács a ház eladása mellett döntött. Józsira várt a szomorú feladat, hogy kiürítse az árván maradt házat, kidobálja nagyapja féltett kincseit. Vége szakadt a tétlen napoknak. Reggelente elvitte a gyereket az oviba, majd elment a házhoz, hogy rendet rakjon. Szomorúan nézett be nagyapja kovácsműhelyébe, ahol gyerekkorában sok felhőtlen órát töltött el. Megigézték a szerszámok: mindig talált valami kalapálni, fűrészelni, szerelni valót. Közben szakított időt az ásásra is, helyrepofozta a fóliát, magokat vett, veteményezett. Piacozó édesapjával megbeszélte, melyik zöldség a kelendőbb, miből mennyit ültessen. Néhanapján ő is elment a városi piacra, besegített szüleinek. Ha felesége megkérdezte, hogyan áll a rakodással, mikor hirdethetik meg a házat, akkor azt felelte, még sok a munka.

Aztán egy verőfényes szombati napon autóba ültette kis családját és elvitte őket háznézőbe. Frissen festett ház, új léckerítés, virágzó gyümölcsös fogadta a látogatókat. És mikor leültek a terasz fonott foteljaiba, Józsi meggyónt. Elmondta, hogy nem akarja eladni a házat, szeretne kiköltözni. Itt végre nyugalmat talált, azt teheti, amit szeret. Nincs főnök, senki nem parancsolgat. Nem akar visszamenni egy poros irodába, ahol majd egy diplomás „mitugrász” csicskása lesz. Úgy tervezi, hogy besegít gazdálkodó édesapjának. Föld van, gépek vannak és kedve is van hozzá. „Nem tudom, hogyan alakul, de meg szeretném próbálni” – mondta.

Három év múlva iskolába menet boldogan mutatta fiának virágzó birodalmát: „Látod, ezt érted csináltam. Na jó, meg egy kicsit magamért is!”

Hozzászólások

@

Küldés