A másik oldal

Huszár Ágnes  2013.4.4. 4:14

A mindennapok során rengeteg szituációban sokféle emberrel találkozunk...

...akik bizony hozzánk képest a másik oldalon – a saját oldalukon – állnak és érvelnek. Meghallgatjuk őket? Igazán odafigyelünk? Látjuk a dolgokat az ő szemükkel is néha? Bele tudjuk magunkat képzelni a helyzetükbe?


A fogkrémes tubus

A jól nevelt családokban is előfordulhat néha egy-egy összezördülés azon, hogy ki hol nyomja meg a fogkrémes tubust: ez elején vagy a végén. Új fogkrém esetében persze ez még mindegy, de mi van, ha kezd kiürülni a tubus? Valamelyik családtagot bosszanthatja a másik szórakozottsága vagy nemtörődömsége, ha látja, hogy a kedves rokon ismételten a tubus elejét nyomta meg, és ezzel a maradék fogkrém felét visszakényszerítette a tubus végébe. Neki pedig újra előre kell nyomogatnia a fogkrémet, hogy annak egy cseppje se menjen kárba.
Így hát óriási problémát és napi konfliktushelyzetet teremthet a fogkrémes tubus használata.
Megszokás kérdése, vagy odafigyelésé? Nem tudom. Mindenesetre megpróbálhatunk átlépni a másik oldalra, ahogy Szűcs Édua tette (nyilatkozott róla egy interjúban). Ő a fogkrémes tubus hátulját nyomkálók táborába tartozott mindig, de egyszer felötlött benne, hogy megnyomja a félig üres tubus közepét, hogy kipróbálja, milyen érzés. Kellemes volt: az ismert karikaturista pedig megértette, hogy a többi családtag miért kényszeríti ki a fogkrémet a tubus közepének vagy elejének megnyomásával.
Ő átlépett egy pillanatra a másik oldalra.


Az eldobott papírzsebkendő

A buszmegállóban várakozva voltam tanúja a „bort iszom, vizet prédikálok” családi jelenetnek. Az anya és a kisfia is a buszra várakoztak, a fiú eközben egy édességet majszolt. Miután megette a csokoládét, az anyja rászólt, hogy dobja a szemetet a szemeteskukába. A hat-hétéves kisfiú szót fogadott, a szemetet a szemetesbe dobta. Majd visszaállt az anyja mellé, a nő jobb oldalára. Az anya szinte abban a pillanatban egy használt papírzsebkendőt dobott el a bal kezéből maga mögé az aszfaltra, afféle „ha nem nézek oda, meg sem történik” mozdulattal.
A kisfiú észrevette a mozdulatot, picit hátrahajolt, az anyja mögé nézett, és összerakta a képet: az anyja szemetelt. Meglátta a valóságot. Azt, hogy az egyik oldalon az anyja jót prédikál, a másik oldalon pedig rossz példát mutat. Én csak egy kérdést tettem fel magamnak: vajon a prédikációnak vagy a példamutatásnak van-e nagyobb nevelő hatása?


Az újságárusnál

Az újságos bódé előtt ácsorogtam, amikor odafutott egy óvodáskorú kislány, és a kirakatban észrevett egy gyermekmagazint.
– Mama, vedd meg nekem ezt! – És rámutatott a színes újságra. A nagymama odaért, és legyintett.
– Ennek nincs semmi értelme, még olvasni se tudsz!
– De mama, van benne labirintus, amin végig kell húzni a ceruzát! – kérlelte a gyerek.
– Haszontalan az neked, nincs értelme!
– Akkor vedd meg nekem ezt! – mondta a kislány, és rámutatott egy műanyag, szappanbuborék-fújó játékra.
– Na, látod, ennek van értelme! Ezt megveszem neked – mondta elégedetten a nagyi.
Értékrendek ütköztek egymással, és nem vagyok benne biztos, hogy a nagymama igazán átnézett a másik oldalra, a kislány világába. Ha át is nézett, nem látta meg a lényeget.


A fodrász fia és a számítógép

Mikor legutóbb a fodrászomnál voltam, érdekes témáról beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy van a fia, aki már a tinédzserkorba lépett. A szülőktől gyakran hallható panaszáradat helyett elmesélte, hogy a fia kutyák nevelésével és kiképzésével szeretne foglalkozni. Abban egyetértettünk, hogy ez a foglalkozás nem sok pubertás álma, és szokatlan hivatás. Persze szóba jött a sportgimnázium is, hiszen a fiú haverjainak többsége oda szeretne bekerülni az alapiskola után, és ez vonzza őt is. Az édesanyja határozottan lebeszélte arról, hogy gimnáziumban tanuljon tovább, mert pontosan tudta róla, hogy egyetemre már nem fog menni. Ezért teljesen feleslegesnek tartotta, hogy eltöltsön négy évet a gimiben, és ne szerezzen szakképesítést a középiskolás évek alatt. A fodrászomon látszott, hogy nagyon átgondoltan, a fia képességeit reálisan felmérve, és a lehetőségeket alaposan figyelembe véve próbált hatni a tinédzserre a pályaválasztást illetően.
Kíváncsiságból rákérdeztem, hogy az informatikai képzésben nem próbál-e szerencsét a fiú, hiszen a mai tizenévesek nagyon jól kezelik a számítógépet, nem beszélve arról, hogy a legtöbbjük hosszú órákat tölt a gép előtt. Ekkor szóba jöttek a számítógépes játékok, amikkel a fiú is órákig játszik. Édesanyja próbálta és próbálja őt elcsábítani több-kevesebb sikerrel a gép elől, mindenféle szabadidős tevékenységeket felajánlva. Ezzel a problémával folyamatosan küzdenek, mert az anya nem tartja jónak, hogy a fia akár egy egész délutánt a gépen játszik.
Mikor a beszélgetésben ide értünk, a fodrászom érdekes dolgot mondott. Meg akarta érteni a fiát, és elgondolkodott a számítógépes játékokon. Arra jutott, hogy ezek a játékok valószínűleg fontosak a fiának, és az értékrendjében a számítógép sokkal magasabb helyen van, mint az övében. Ő csak annyit ül a gép előtt, míg megnézi a leveleit, recepteket keres a világhálón, ám a fiának a számítógép a kikapcsolódást is jelenti. Az anya ezt próbálja elfogadni, és közben örül neki, hogy a fiú olyan hivatást szeretne választani, amely során rengeteget lesz a szabadban, kutyák közt.
Ez az odafigyelő, empatikus szülő igazán próbálja megérteni a másik oldalt, a tőle egy generációval fiatalabb fiát.


Az élet folyamán fontos empatikusnak lennünk, fontos, hogy a beleérző képességünk működjön, hiszen így igazán átléphetünk egy-egy pillanatra a másik oldalra. És ha már ott vagyunk, halljuk meg, lássuk meg a valóságot! Vessük be szellemi és érzelmi intelligenciánkat, hogy igazán oda tudjunk figyelni a gyerekünkre, a férjünkre vagy feleségünkre, az unokákra, a szülőkre, a nagyszülőkre és a testvérekre is! Megéri.

Hozzászólások

@

Küldés