A petesejtdonor 1.

Kabók Zita 2007.9.6. 12:23

Egy másik nő szülte meg a gyermekemet! (Samantha igaz története.)

Samantha Brookes (32), szingli és mindenáron gyermeket szeretne. Vajon mi késztette őt arra, hogy a petesejtjét odaadja egy idegennek?

„Kedves petesejt adományozó! – íródott a levélben, melyet Samantha kapott. -- Hálás köszönet azért, hogy segített nekünk álmunk valóra váltásában, és szülők lehetünk. Ön egy rendkívüli ember. Valószínűleg sohasem fogja megtudni, milyen közel áll a szívünkhöz, és hogy mennyire fogjuk szeretni a kisbabánkat. Igaz szeretettel: a petesejt fogadója és férje.”

-- Amint a sorokat olvastam, könnyek csorogtak végig az arcomon – meséli Samantha. -- Egyedül ültem a szobában, és újra meg újra olvastam a sorokat. Elsöprő érzés kerített hatalmába, de az érzelmeim nagyon össze voltak kuszálódva. Örültem, hogy egy másik nőnek örömöt okozhattam, de a fájdalmam majdhogynem elviselhetetlen volt. Azt írták, hogy az álmuk volt egy gyermek. Viszont az én almom is ez. Már szinte fáj, annyira szeretnék egy gyereket. Harminckét éves vagyok, szingli, nincs férfi a láthatáron. És a gondolat, hogy egy másik nő álma teljesülhessen az én petesejtjeim segítségével, nem hagyott nyugodni.

A döntésem 2005 novemberében született meg bennem. Egy magazint lapozgattam, amikor megláttam egy hirdetést: egy nő petesejt adományozót keresett. Hozzá hasonlítottam magamat, hiszen hogy majd anya lehessek, életem egyik legnagyobb álma. Míg a barátaim a karrierükkel voltak elfoglalva, én arra vártam, hogy fészket rakjak egy férfival, és családot alapíthassak. De az álmom kezdett szertefoszlani.

Pár héttel azután került a kezembe a cikk, hogy szakítottam a barátommal. Két évig voltunk együtt, neki volt már egy fia, és nem akart több gyereket. Ezt már kapcsolatunk elején világosan közölte velem, de én annyira szerettem, hogy úgy gondoltam majd meggondolja magát. Ó, mennyire rosszul gondoltam! Mikor meglátogattunk egy gyerekes családot, úton hazafelé mindig azt mondta: „-- Hála az égnek, nincsenek gyerekeink, és nem kell keresztül mennünk ezen az egészen. Annyira örülök, hogy csak ketten vagyunk!”

Minden egyes alkalomkor lelkembe hasított ez a mondat, és vérzett a szívem, de abban reménykedtem, egy napon majd megváltozik, és családot fog akarni velem. Részben azért is reménykedtem, mert harmincas nőként nem akartam újrakezdeni egy másik férfival. Azonban minden egyes ilyen helyzet után egyre jobban éreztem, hogy nincs közös jövőnk. Végül rájöttem, hogy jobban szeretnék gyereket, mint amennyire a barátomat szeretem, és szakítottam vele.

Legsötétebb pillanataimban azt mondogattam magamnak, majd találkozok egy olyan férfival, aki családot fog akarni. A jelentkező, akiről az újság írt, rokonszenvet ébresztett bennem. Mindketten gyereket akartunk, és egyikünknek sem lehetett. Neki biológiai okokból, nekem pedig a körülmények miatt. Reménytelennek tűnt mindkettőnk helyzete, együttéreztem vele, ezért úgy döntöttem, segíteni fogok. Olyan volt, mintha valami vezetett volna: tudtam, hogy számomra milyen sokat jelentene egy gyermek, és azt gondoltam, ha legalább egy nőt megkímélek attól, hogy végigmenjen azon, amin én, akkor már valamit segítettem.

Mielőtt meggondolhattam volna magam, kontaktusba léptem a helyi donorklinikával. Nagyon segítőkészek voltak hozzám, és az egész procedúrát részletesen elmagyarázták.

(Folytatjuk)