Asszonysirámok

Bernád Emese  2005.10.22. 14:11

Tegnap este végighallgattam a kb. ötszázadik „pedig én mindent megtettem, hogy a kedvében járjak” kezdetű asszonysirámot.

És kizárólag a tegnapi fárasztó nap kontójára írandó, hogy a panaszkodónak a szemébe vágtam a már régóta megfogalmazott, igaz, csupán magánhasználatra szánt választ: „Éppen az a baj!!!” Mert egyre többet feladunk önmagunkból, éveken át tologatjuk a határokat, a többiek (férj és gyerekek) érdekeit helyezzük előtérbe. Mígnem egy borús őszi napon rádöbbenünk arra, hogy az, AMIBŐL MI vagyunk, teljesen megszűnt létezni.

Leszoktunk mindenről, amit szerettünk, ami örömet okozott. Szerettük a táncot, de nincs rá időnk, mert délután a gyerekeket fuvarozzuk különórákra. Szerettük a művészfilmeket, de mostanában csak bárgyú rajzfilmeket nézünk a moziban, mert ugye a gyerekeknek az való. A hétvégi ágymeleget felváltották a zajos rendezvények, az esti olvasást a főzés és vasalás. Pedig a családtervezés hajnalán nem ilyen lovat akartunk! De vajon hol rontottuk el?

Sajnos, a félresikerült társadalmi berendezkedésnek köszönhetően a férfi többet keres, így természetszerűen ő tölt több időt a munkahelyén. Ergo: többet van távol otthonról. A legtöbb pár ezért úgy rendezi a dolgot, hogy a gyerekek szervizelése a nőre marad. Ő ér haza hamarabb, ő kíséri a gyerekeket különórákra, ő főzi az ebédet meg a vacsorát, ő mosogat, mos és vasal. Ez még magában nem lenne gond, csakhogy a család nagyon hamar megszokja ezt. Tiszta ruha a szekrényben, étel a tányéron meg a hűtőben, anyu mindig ráér. Ám azon nem igazán gondolkodnak el, vajon hogyan kerül a sarokba vágott szennyes ruha a mosógépbe, a koszos tányér az asztalról a mosogatóba.

Aztán egy napon a nő fellázad a szétszórt ruhák, a romokban álló gyerekszoba, a koszos kád és a mosatlan edények elkövetői ellen. Otthagy csapot-papot (esetünkben gyerekeket, férjet és a mosatlant), majd nyakába veszi a várost. Egy kis céltalan kóborlás és a barátnők riasztása után egy forró kávé felett sírja el bánatát. Kevés sikerrel. Mivel a barátnők maguk is hasonló cipőben járnak, nem igazán szolgálhatnak használható tanácsokkal. Az egyetlen jónak tűnő ötlet, miszerint „ne csinálj semmit, mutasd meg nekik, ki az úr a háznál”, hosszú távon úgysem kivitelezhető. Ha nem előbb, akkor utóbb úgyis minden a régi kerékvágásban folytatódik tovább.

Ezért kell a sarkunkra állnunk, nem szabad hagyni, hogy odáig fajuljanak a dolgok. Legyünk következetesek, ne azzal nyugtatgassuk magunkat, hogy na ma még megcsinálom, aztán holnap majd a gyerekek. Ne dőljünk be az ócska virágtrükknek, a lánygyermek által készített fonott-rajzolt-ragasztott apróságoknak, a fiú puszijainak!!!

A dolog akkor kezd bonyolódni, amikor feltűnik a színen a „harmadik”. A feleség magába roskad, és elkezdi a fentebb már említett „pedig én mindent…” kezdetű sirámot. Mert a férjnek volt tiszta inge és zoknija, forró étele, meleg otthona, meg egy kedves felesége, aki mindenben a kedvét kereste. A mi férjünk egy kicsit félrekalandozik, majd hazamegy az édes otthonba. A feleség meg, mint mindig, a kedvét keresi. Megesik persze, hogy néha-néha fellázad, de mielőtt kenyértörésre kerülne sor, egy kis osztás-szorzás után feladja hadállásait. Ami nem elítélendő, de nem kellene feltétlen megadást sem jelentenie.

És ne feledjük: úgy, hogy „soha többé nem fordul elő…” csak a feleségeknek szóló mesék kezdődnek!!!

Hozzászólások

@

Küldés