Decemberi meglepetéseink

Madarász Ildikó  2008.12.9. 12:39

Történetek késői fenyőfáról, elfelejtett ajándékokról és a karácsonyvárásról.

A párommal együtt raktuk, tekertük fel a kinti világítás egy részét, s miután már háromszor visszatekertük és már tényleg minden pöpec volt meg párhuzamos, és egyenlő távolságban álltak a hurkok, csak utána dugtuk be a konnektorba, de akkor kiderült, hogy úgy nyolcvan centi szakaszon nem ég… Már akkor tudtam, hogy ez a december sem fog máshogy zajlani, mint az előzőek...! Én nem eresztettem eléggé a fénykábelt, ő túl szorosra húzta, épp csak pár centin múlott, hogy a jégcsapok pont végigérjék az ablakmélyedést, és a szeget is épp oda sikerült verni, ahol a vezeték húzódik! Szemeink szikráztak az égők helyett. Végül persze megegyeztünk, hogy az idén – az amúgy is szoros költségvetésbe – akkor még beírjuk az új kültéri világítókat.

Még csak december 9-e van, de már én agyonaggódom magam.

Miért is? Amiért a hozzám hasonlók. Hogy mindent sikerüljön véghezvinnem, amit a fejemben elterveztem. Hogy végre essen a hó és lehessen újra a nyulasban szánkózni, hogy halljam a gyerekeim önfeledt nevetését, amikor épp felborulok és a lábam szanaszét. Hogy friss hóban sétálhassak a csípős hidegben, míg otthon fő a borsóleves. Hogy csak akkor essen, amikor már mindent beszereztem, tele a frigó, tele az ágyneműtartó csomagolásra váró ajándékokkal, és persze a nagy hideg is csak akkor jöjjön, amikor épp levettem a kocsonyát a tűzről.

De a tervek csak ritkán szoktak valósággá válni, a sors nagy rendező!

Volt olyan, hogy majdnem karácsonyfa nélkül maradtunk.

A vidéki ember kiváltsága, hogy 24-én is kivágathatja az előzőekben kiválasztott, lefoglalt, megjelölt fenyőt. Évek óta így szerezzük be a fát. Hihetetlen élmény látni a gyerekeim arcát, amikor a fenyvesben fától fáig ugrálnak, lobbiznak egy picivel magasabbért, csatákat vívnak plusz húsz centiért, ötletekkel bombáznak, hogy hogyan is lehet a négyméteres fát a 2,8-as szobába felállítani, és persze mindig az a legjobb, amit már mások lefoglaltak.

Azért mindig találunk megfelelőt. Vagy mi győzzük meg őket, vagy ők minket.

Két évvel ezelőtt is így történt. Megtaláltuk az az évi fánkat, megjelöltük és 24-én mentek is a fiúk kivágni, én meg a legnagyobb nyugalomban paníroztam a pontyot. A nyugalmam addig a pillanatig tartott, míg meg nem érkeztek és nem közölték, hogy az összes fát ellopták az éjjel! 24-e, délután öt óra, már a faárusok is rég hazamentek káposztát enni, mi meg ott álltunk a karácsony jelképe nélkül! Eszeveszett rohanásba kezdtünk. Felhívtuk a barátokat, ismerősöket, régi cimborákat, hogy nincs-e fenyősövényük, vagy ki vett két fát, mert az asszonynak az első nem nyerte el a tetszését? Mindegy, hogy milyen, nekünk az lesz a legszebb!

De senkinek egy nyamvadt sövénye, senkinek plusz fája, sehol egy árus. Már-már azon voltunk, hogy jó, akkor feldíszítjük a fregorit, olyan még úgysem volt, amikor a virágboltos ismerősünk hívott, hogy neki hoztak egy maradék fát koszorúnak, hát nem épp a legszebb, de ha nincs más...

Kitörő örömmel mentünk az összesen hét ágból álló, kicsit már potyogó levelű, féloldalas fáért. Szerintem még a Jó barátokból Foebe, a csúnya fák szószólója, is meg lett volna elégedve. A világ legrondább fenyője volt a miénk. De feldíszítettük és úgy már kicsit jobb színbe került, és soha annyi kép nem készült egyetlen fáról sem, mint a 2006-osról.

Persze volt olyan évünk is, amikor elfelejtettünk valakinek ajándékot venni.

Annyi sok szempont, annyi kívánság, szűkre szabott pénztárca, aztán meg a rokonság is elég terjedelmes, meg a barátokat is meg szoktuk lepni valami aprósággal. Szóval így fordult elő, hogy egy egész családot kihagytunk és erre csak 25-én jöttünk rá, mikor őket vártuk. Ötletbörzét tartottunk, hogyan is menthető meg a helyzet. Én nekiálltam megsütni a kedvenc sütijüket, majd szépen becsomagoltam. Tamás fiam készített egy CD-t karácsonyi dalokból, Ákos fiam trombitán gyakorolt be egy keresztény karácsonyi éneket, párom pedig felajánlotta az egyik épp elkészült repülőmakettjét, a család fiúgyermekének. Senki nem vett észre semmit, komplett műsorral vártuk őket, és szinte tapintható volt a meghatottság részükről és részünkről is.

A sort sokáig folytathatnám a közbejött és nem várt események alakulásával kapcsolatban, de szerintem ettől szép, ettől igaz a karácsony minden apró mozzanata: a megoldás keresése, az együtt tenni akarás, a probléma elhárítására tett együttes erőfeszítés és aztán a feloldás, a közösen átélt, hatalmas megkönnyebbülés és az öröm.

Persze azért az idén is szentül fogadom, hogy kész haditervet készítek, hogy senki és semmi ne maradjon el, hogy ellazulva, kényelmesen, hátradőlve élvezhessem az advent utolsó perceit.

Lapozom a női magazinokat, figyelem a műsorokat, amik tele vannak jó tanácsok ezreivel, hogy egy rendes, gondos, felelősségteljes háziasszony, miként is fogjon hozzá az adventhez. Hogy csinosan, pihenten, frizurával a fején, elsimult, ájtatos arccal állhasson a fa mellett, csillogó szemekkel a csillogóan tiszta lakásban, a jó előre elkészített és bekészített, csupa egészséges, de ugyanakkor hagyományos ételek finom illata közepette.

Az én emlékeim valahogy nem épp így festenek. Mert mire a fodrászhoz érnék, már rég betelt a naptárja, a beigli mindig szétesik, a zserbón a csokimáz állandóan ragadós, valamelyik égősor biztosan pont akkor ég ki. Csillagszórót minden évben feltétlenül venni akarok, de ezt mindig elfelejtem, a csomagoló papír soha nem elég, a mézeskalács, csak húsvétra puhul meg, a káposztában a gombócok általában szétfőnek, és mindig tanácstalan vagyok az ajándékokat illetőleg...

De mi szeretjük a ragadós zserbót, mert lehet utána fürödni, vicces képeket készíteni a csupa csokis gyerekarcokról és minden évben megemlíteni, hogy az idén kipróbálok egy másik receptet.

A mi karácsonyunk, ami most még előttünk van...

Még hiszem, hogy eljutok a kozmetikushoz, de a zsigereimben érzem, hogy á dehogy, inkább egy kozmetikusnyi idő alatt készítek a dédinek egy fényképtartót, hogy beletehesse a csupa csokis arcú dédunokái képét.

Hozzászólások

@

Küldés