Vékony pánt vagy széles pánt?

Huszár Ágnes 2012.5.30. 5:52

„A ducikat is elveszik, ugye?” – hangzott a fejemben a cikk címe, amikor kiábrándultan fordultam ki az egyik butikból.

Persze rögtön eszembe jutott a válasz: „Bizony, a ducikat is elveszik!” – egy másik cikk címe, amely tulajdonképpen válasz volt az első írásra.

A nők gyakran kétségek között vergődnek, amikor arról van szó, hogy szépek-e, tetszenek-e a partnerüknek. Ez talán fokozottan előfordul a teltkarcsú, duci hölgyek esetében, de ez sem törvényszerűség. A kövérkés, de a jó alakú, sovány nők között is akad önbizalommal teli vagy éppen önbizalomhiányban szenvedő hölgy. Ez az állapot nem testalkat és súlytöbblet kérdése, hanem a személyiség milyenségétől függ.

Engem sem nevezhetünk nádszál kisasszonynak, van némi fölösleges kiló rajtam, de soha nem inogtam meg abban a hitemben, hogy lehetek csinos, és szerethet egy férfi, aki elvesz feleségül. Nemrégiben alakult úgy az életem, hogy szóba került az esküvő, és én igent mondtam a lánykérésre. Majd az esküvővel járó szervezés során egyre égetőbb feladat lett a megfelelő, ünnepélyes, csinos menyasszonyi ruha kiválasztása és megvásárlása. Ez a dolog csak kissé hozott izgalomba, és csak annyit mondott a belső hang, hogy egyszerű vonalú, szép esésű, hosszú és kevéssé díszített menyasszonyi ruhát szeretnék. A menyecskeruháról nem képzelegtem, gondoltam, majd szembe jön és rámutatok, hogy: igen, ez az!

Amikor eljött a cselekvés ideje, szülővárosomban bementem két olyan ruhaüzletbe, ahol elegáns alkalmi ruhákat is árulnak. Az elsőben az eladó arcán lesajnáló mosolyt véltem felfedezni, mikor megmondtam, hogy mi a méretem, és milyen vonalú ruhát keresek. Udvariasan megköszöntem, hogy nem tudott segíteni, majd kilépve legyintettem egyet, hogy ide sem jövök többet. A második divatüzletben készségesen megmutattak mindent, elég nagy volt a kínálat is, de nem találtam olyan stílusú ruhát, ami tetszett volna.

Ezután megnéztem a menyasszonyi szalonok kínálatát, ahonnan ugyebár csak kölcsönözni lehet a ruhákat. A pánt nélküli, korzettes felső résszel rendelkező, abroncsos, fidres-fodros szoknyájú menyasszonyi ruhákat annyira nem éreztem magaménak, hogy tényleg csak nézelődtem. Aztán meg a füleimet meresztettem, amikor megtudtam, hogy majdnem félhavi fizetésem is rámehet egy ruha kölcsönzésére. Anyagi helyzetemet mérlegelve és az ízlésemet figyelembe véve úgy döntöttem, hogy nem kölcsönzöm a menyasszonyi ruhát.

Elért a kétségbeesés, mivel mégiscsak ünnepről lévén szó, szerettem volna elegánsan, csinosan kinézni az esküvőmön, de nem láttam esélyt arra, hogy megtalálom a nekem való ruhát. Pár nap után a húgom és az édesanyám kíséretében elutaztunk egy közeli városba ruhát keresni. Az első üzletben az eladónő kioktató hangnemben felvilágosított, hogy a vékony pántos ruha a divat, és szinte agresszíven próbált rábeszélni, hogy próbáljak fel egyet, mert a karom vastagságához jól állna. Szólni sem tudtam a meghökkenéstől, majd húgom magyarázta el az eladónőnek, hogy az elképzelésünk szerint sem az alkatomhoz, sem a karom vastagságához nem illik a vékonypántos, szűk ruha. A következő ruhaszalonban a hölgy mentegetőzve mondta, hogy csak korzettes, pánt nélküli ruhák vannak, mert erre van igény.

Vettem egy nagy levegőt, téblábolva benéztem néhány üzletbe, családom nőtagjai biztatva követtek, de az én kétségbeesésem nem csökkent. Majd megláttuk azt a szűk utcát, ahol a népies ruhákat kínáló üzlet van. Itt bevallottam az eladónak, hogy bizony el vagyok keseredve. Erre ő: „Látom, hogy olyan az alkatod, mint az enyém. Arányos, de az élet ide is és oda is adott némi többletet... Nézzük, mit tudok neked mutatni!” Majd sorban elővette az elegáns, némi virágmintával díszített ruhákat, és nem lankadt a lendülete, végig udvarias, szinte gondoskodó volt. Közvetlen stílusa beszélgetéssé alakította a vásárlást. Itt találtam meg a nekem megfelelő, nagyon elegáns menyecskeruhát, és amint ráéreztem, hogy ez lesz az, megkönnyebbültem.

Tovább folytattuk a keresgélést. Egy kapualjból báli és alkalmi ruhák kandikáltak ki az utcára. Beljebb kellett jutni, hogy meglássuk a bolt ajtaját. Elég nagy meglepetés ért, mikor egy hatvanas, szemüveges, rekedtes hangú bácsit vettünk észre, és tudatosult bennünk, hogy ő az eladó. Mindenesetre nagy természetességgel és hozzáértéssel mozgott a pici boltban a ruhák között. Néha elnevette magát, jó hangulat áradt belőle, és így manóapónak tűnt. Három ruhát ajánlott a figyelmünkbe, az első hosszú, elegáns, egyszerű díszítésű volt, és széles pántjai voltak. Ránézésre tudtam, hogy ez lesz a megfelelő (lám, mégis akadnak széles pánttal készített menyasszonyi ruhák), és a próba után kiderült, hogy jól áll. A bácsi még bolerót és stólát is ajánlott, nem kérdezgetett tolakodó módon, habár sejthette, hogy menyasszonyi ruhának veszem meg az alkalmi ruhát és stólát. Valahogy az volt az érzésem, hogy a ruha, a bolt és én egymásra találtunk.

Azt hiszem továbbra is a pici, családias hangulatú, egyedi boltokat fogom előnyben részesíteni – a cipővásárlás még előttem áll. A két szépséges ruhát ajándékként kaptam meg a húgomtól és az édesanyámtól, és együtt nem került még annyiba se, amennyiért a legolcsóbb menyasszonyi ruhát lehet kölcsönözni.