Talpraállás

Takács Anita 2011.2.7. 6:34

Az érzés, hogy hibát követünk el, általában már az első pillanatban ösztönszerűen tetten ér.

A megérzéseink még többnyire jók, de mivel a mai világban már mindennel kapcsolatban bizalmatlanok vagyunk, nem bízunk a jósló érzeteinkben sem. Észérvekkel győzzük meg a szívünket, miért érdemes inkább az eszünkre hallgatni. Aztán évek múltán jön a nagy felismerés, mégiscsak rossz lóra tettünk.

– Elpazaroltam a fiatal éveimet, én bolond, csak neki éltem! – hallgatom a buszon mögöttem ülő középkorú hölgyet. A mellette ülő fiatalasszony faggatja, igaz-e a pletyka, amitől hangos a város. A hölgy sértett önérzetét fájlalja, ömlik belőle a szó: – Örömmel töltött el, hogy suvickolhatom utána a lakást, moshatom a szennyesét, és nézd meg, ötvenévesen elhagy egy fiatal fruskáért! Mit ért az egész, ha ilyen könnyen eldob, eltapos? Nem számít, mi lesz velem, hogy én mit érzek, csak és kizárólag ő az áldozat. Ennyi együtt töltött év, és két gyerek után még azt képes mondani nekem, hogy nem osztozkodik azon a pénzen, amit mellettem megspórolt. Ráadásul jól tudja, hogy most küldtek el a gyárból. Ott is a fiatal munkaerőt részesítik előnyben. Most mihez kezdjek, mondd meg?! Teljesen el vagyok keseredve, egyedül a lakást sem bírom fenntartani, Laci pedig nem hajlandó egy percig sem tovább velem maradni. Még csak egy fedél alatt sem. Nem értem. Azt mondja, betelt a pohár, neki elege van ebből az életből, harminc évet várt a boldogságra. Most mihez kezdjek? A gyerekek külföldön élnek, megvan a maguk élete. Nem akarom egyikük nyakába sem varrni magam. Úgy érzem, kicsúszott a lábam alól a talaj. Nem hittem volna, hogy ez megtörténhet velem, de most már azt is el tudom képzelni, hogy egyszer csak az utcán találom magam. Hogy tudnék újra talpra állni? Van egyáltalán értelme?

A szakítás mindig, minden életkorban, minden helyzetben fájdalmas. Rossz érzés, ha visszautasítanak, és önbecsülésünket az ókorba hajítja a tudat, hogy nem kellettünk a szeretett személynek. Biztosan nem voltunk elég jók, szépek, viccesek, vonzóak. Körülbelül ez az, ami minden elhagyott nőnek az eszébe jut. Pedig igazán butaság magunkat hibáztatni. Egy kapcsolat, házasság mindig két emberen múlik. Ha az egyik ember látványosan boldogtalan, akkor kizárt, hogy a párját meglepetés éri azzal, hogy idővel elhagyják. Mindketten felelősek azért, hogy jól működjön, és azért is, ha tönkremegy. A válás nem könnyű, de a rossz dolgoknak jobb véget vetni, mintsem évekig kínlódni egy megromlott párkapcsolatban. Ha elképzelhetetlen számunkra az újrakezdés, gondoljunk arra, hogy a tetteinknek, döntéseinknek óriási ereje van! Mint amikor bedobunk egy kavicsot a tóba, és a víz fodrozódni kezd körülötte. Amint becsukódik előttünk egy ajtó, valahol biztosan kinyílik egy ablak, hogy bejöhessen a fény és a friss levegő. Érdemes tehát bízni a holnapban, meglátni a szépet a felkelő napban, hiszen minden egyes percben új csodák érhetnek bennünket, és megváltozhat az egész elkövetkezendő életünk.

– Egyáltalán nem vagyok elkeseredve, sőt, azt mondanám, évek óta nem éreztem magam ilyen felszabadultnak – meséli Klári, nagyanyám barátnője. – Igaz, hogy Péter rakta a pontot a kapcsolatunk végére, de mindketten tudtuk, hogy ennek így semmi értelme. Fiatalok voltunk, amikor megismertük egymást. Két hét után összeköltöztünk. Azt hittük, lemaradunk valamiről, siettettük a közös életet. Most már tudom, hogy egyáltalán nem kellett volna, talán minden másképp alakult volna. Bár alapjában véve ez az apróság mit sem változtat azon, hogy Péter és én teljesen mások vagyunk. Más az értékrendünk, más dolgok fontosak nekem, mint neki. A hétköznapi gondok, a kilátástalanság csak rontottak a közös esélyeinken. Őszintén megmondva: magamtól nem váltam volna el. Már megszoktam, hogy ez jutott. Próbáltam erőltetni, hogy jobb legyen a házasságunk, de Péter mindenben csak a rosszat látta. Hiába akartam a kedvére tenni, frusztrálta őt minden velem kapcsolatos dolog. Állandóan csak veszekedtünk. Aztán úgy döntöttem, békén hagyom, és inkább a hobbimnak kezdtem élni. Kikapcsol a horgolás, egyszerűen imádom. Ez az, amiben teljes mértékben ki tudom élni a kreativitásomat, és boldoggá tesz. A munkámat is nagyon szeretem. Ilyen szempontból szerencsés vagyok. Úgy is mondanám, hogy megtanultam összerakni a boldogságot, Péter hozzáállásától függetlenül. Nem vele, hanem mellette. Sok apró dologból tevődik össze: munka, hobbi, a lányaim. Néha még szórakozni is eljárunk a csajokkal a cégtől. És képzeld, még hódolóm is akadna, ha akarnám! (Mosolyog) Látod, már pirulok is. Hát igen, kicsit szokatlan a gondolat, hogy most már akár ismerkedhetek is, de nem erőltetem a dolgokat. Ha valaki nekem van rendelve, az úgy is jönni fog. Egy valamit remélek, hogy nem lesz olyan földhözragadt, mint Péter. Nekem még annyi tervem van! (Csillog a szeme)