Manchesterbe utaztam 1.

Póda Erzsébet 2007.5.29. 15:58

Az ember álmai akkor teljesülnek, ha tesz arról, hogy teljesüljenek.

Szeretek repülni. Hiszen izgalmas. Az ember spontán sose repülne. Van lába, kénytelen a földön járni. De az ember kíváncsi, és mindig telhetetlen. Ezért találta fel az utazást: keréken, sínen, vízen, levegőben, ahol csak lehet.

Szeretek repülni. Egyrészt, mert csodálom a repülőgépeket. Bár már több százszor elmagyarázták empatikusabb családtagjaim, milyen elven működik a repülő, bevallom, a mai napig nem értem, hogy bír a levegőben maradni, meg minden. Pontosabban, az elvet értem, az erőt nem tudom elképzelni, ami ehhez szükséges.

És szeretek repülni. Még akkor is, ha félek. Az ember a gép felszállása előtt, bevallottan vagy sem, átgondolja az addigi életét. Aztán megnyugtatja magát, ő nem zuhanhat le, hiszen rengeteg feladata van, és legfőképpen: a családjának szüksége van rá. Épp most még igen. Lehet, hogy eljön az idő, mikor már nem. Akkor majd nem ül többé repülőgépre.

Az idén májusban Manchesterbe utaztam. Repülőgéppel. Hogy miért? Mármint hogy miért utaztam oda? Mert ez volt az aktuális álmom. Az egyik legjobb barátnőm, Zita, ott él, nagyon tetszik neki az ottani élet, ezért nagyon kíváncsi voltam: mi lehet az oka annak, hogy sokkal jobban szeret ott, mint itt. Másrészt, úgy gondolom, az ember álmai akkor teljesülnek, ha ő maga tesz arról, hogy teljesüljenek. Első lépésben elhatározzuk, hogy utazunk. Második lépésben megkérjük a férjünket (fiunkat, barátunkat vagy a bizonyos dolgokban nálunk talpraesettebbet), hogy segítsen jegyet, szállást, stb. foglalni az interneten. S miután már foglalt az ablak melletti ülésünk, onnan fogunk a Földre nézni, ezután nincs más feladatunk, mint készülődni. Először lélekben, aztán csomagolva.

Két nappal az utazás előtt már mindent megbeszéltünk a barátnőmmel: mit vigyek, mit ne vigyek, milyen időjárás lesz, mit fogunk megnézni, hova megyünk kirándulni, vigyek gumicsizmát, ha van, mert eső lesz és mi a tengerparton fogunk sétálgatni. Sajnos, nincs gumicsizmám, de ezek után elgondolkodom azon, hogy veszek egy párat magamnak. Sose lehet tudni, mikor lesz újra alkalmam arra, hogy esőben sétáljak valamelyik tenger vagy akár óceán homokos fövenyén.

Végre felvirradt a nagy nap. A repülőtéren feszültség. Mindenki fél. Én látom rajtuk, de mindenki úgy csinál, mintha ez lenne számukra a legtermészetesebb utazási mód. Végül is, ismerve az emberi lelket, majdnem az is, hiszen az ember mást sem csinál, mint gondolatban ide-oda repked... A gép késik. Másfél órát. Esemest írok a barátnőmnek, aki nem fogadja a hír kitörő örömmel, hiszen már megtervezte a napját, ráadásul kitalált ürüggyel hagyja majd el a munkahelyét, így számára is elég izgalmas ez a nap. Engem is kínoz valami: kezdek izzadni. Az aktuális angol időjáráshoz öltöztem, itthon azonban kánikulai hőségre virradt ez a nap.

A férjem elkísért. Megveszi a kedvenc italomat, és olyan kellemesen beszélget velem, mintha éppen udvarolna, pedig egyébként már nem sűrűn szokása ilyesmi. Ezért is szeretem a reptéri kávézókat. Romantikus enyelgésre kitűnőek.

Felszállás. Imádom ezt a különleges érzést. A gyors nekifutás után néhány percig olyan, mintha megállna a gép a levegőben, s biztosnak tűnik, hogy egy másodperc múlva már zuhanunk is lefelé. Hála Istennek, csak szállunk, szállunk egyre feljebb, a felhők fölé, ahol mindig süt a nap. Egész Európát fodros, tejfehér, felhők takarják. Kicsit elmélkedem: igaza van a buddhizmusnak. Minden csak káprázat. Innen nézve olyan, mintha nyugodtan beleeshetnénk a puha, habos felhőkbe, nem esne semmi bajunk. A valóság zordabb. A hab ugyanis nem tartana fent bennünket egy röpke másodpercig sem, és nem ringatózás, hanem valami egészen más történne velünk.

Megkezdődik a leszállás. Alattunk gyönyörű város: picurka mesebeli épületek, még picurkább fák és bokrok, na meg futballpályák. Egy hatalmas völgyben, ameddig szem ellát a zöld százféle árnyalatában pompázik: Manchester.

(Folytatjuk)