Válni vagy nem válni?

Saloňová Andrea 2009.2.20. 20:10

Azt mondják, a válás a második legnagyobb trauma, ami embert érinthet.

Az első helyen valamely szerettünk elvesztése áll... Talán igaza van a mondásnak. Ráadásul úgy vélem, teljesen mindegy, melyik fél döntött a válás mellett – mindkettőjüket megviseli, mert válással mindig veszítünk valamit. Hiszen eredetileg az egész életünket akartuk együtt leélni... Hova tűnt a szerelem?

Elváltam, de előtte rengeteget tépelődtem, mert nem voltam egyedül, van két gyermekem. Nem akartam őket sem bántani, sem elvenni tőlük az apjukat. Őértük mindent elviseltem volna. De mekkora tévedés! Mikor végre kinyílt a szemem, megláttam, mennyire szenvednek a gyermekeim is. Nem vettem el tőlük az apjukat, hiszen az ő apjuk marad örökre – ez a válással sem változik meg. Később azonban kiderült számomra, hogy kétféle meghatározás létezik az apára: a biológiai apa és az igazi apa. A mi esetünkben ez utóbbiról van szó.

Döntésem előtt sokszor eszembe jutott a gondolat, hogy a gyermekeim majd a szememre vetik, hogy „elvettem tőlük az apjukat“. Most már tudom: inkább azt hánytorgathatták volna fel, hogy vele maradtam. Csakhogy akkoriban a félelem a jövőtől, és a szerelem ésszerűtlen cselekedetekre kényszerített. Igen, a szerelem, mert amíg az ember nem lát a szerelem sűrű függönyétől, addig azt képzeli, hogy ilyen a szerelem.

A válás után, mikor a fájdalom elcsitul (nem tudom, elmúlik-e egyáltalán valaha), én is sok dolgot megértettem, és megtanultam végre élni. Olyan lépéseket tettem meg, amilyenekre a volt férjem mellett soha nem lettem volna képes, és most bizony büszke is vagyok magamra.

Nagyon szeretnék segíteni azoknak, akik azon emésztik magukat, hogy elváljanak-e vagy ne? Irtó nehéz a döntés! Van, amikor tényleg csacsiságok miatt szakítanak az emberek: nem akarnak kompromisszumot kötni, félnek engedni, túlságosan büszkék vagy önzők. Amikor rájönnek, hogy hibáztak, általában már túl késő. Másrészt viszont, akkor sem akarnak elválni, ha komoly a helyzet: amikor már az erőszak és a terror naponta színre lép. Nem szabad hinni abban, hogy az erőszakos partner megváltozik! Soha nem változik meg, csak a módszerei lesznek kegyetlenebbek.

Nehezen működik „normálisan” a házasság akkor, ha ellentétes szemléletmóddal rendelkezik két ember. Ha mondjuk a nő családközpontú, a férfi viszont szeret csavarogni. Persze kompromisszumot mindig lehet kötni, csak nagyon nehéz. Éppen ezért, még a házasságkötés előtt komolyan el kell gondolkodni azon, milyenek vagyunk. Milyen az „én” és az „ő” személyisége, jelleme, vérmérséklete. De hogy tegyük ezt meg, ha szerelmesen mindent rózsaszínűen látunk? Nos, éppen ezért voksolok a próbaházasság intézménye előtt. Mert ha már közös gyerekeink is vannak, akkor a válás szörnyű kínlódással jár. És soha egy nő se higgye, hogy egy gyerek megmentheti a kapcsolatát! A gyerekek nagyon érzékenyek, csak szenvedést okozunk nekik azzal, hogy nekik is végig kell nézniük, mit művelnek a szüleik egymással.

Minden válás más és más – éppúgy, mint ahogy minden ember más és más. Nehéz tanácsot adni ebben a témában. Először is: döntenünk kell, majd meg kell próbálnunk megegyezni. Felírni mindent prót és kontrát. Nem szabad félni a döntéstől – minden esetben nehéz, de nem lehetetlen. Egyedül lenni nehéz, de szenvedni valaki mellett még nehezebb!

Fordította: Póda Erzsébet