A Vaslady

Cseh Gizella  2012.2.27. 18:09

A film (és hátterének, korántsem teljes körű és igényű) felderítését kezdjük a legelején!

A The Iron Lady című angol film - és hátterének, korántsem teljes körű és igényű – felderítését kezdjük a legelején. A Vaslady Margaret Thatcher, volt brit miniszterelnök életének jelentős korszakait idézi fel, előtérbe helyezve és mintegy keretül használva az idősödő, demenciában szenvedő Margaret Thatchert, amint képekben és szegmensekben visszatekint pályája csúcsaira, illetve mélypontjaira, és számba veszi azt a személyes árat, amelyet a hatalomért fizetett.

A film „background”-jának tanulmányozása során azonnal szembeötlik az alkotás, illetve fogadtatásának és hatásának megosztó mivolta. Nagy-Britannia miniszterelnöke időszerűtlennek tartja, Margaret Thatcher ikergyermekei, Carol és Mark Thatcher elutasítják, annak ellenére, hogy Carol - a film fő vonalát/keretét is adó demenciáról, Margaret Thatcher aktuális betegségéről – maga is írt nyilvánosan.

A film ambivalens megítélése főként két ismérven alapszik: Margaret Thatcher még élő személy, némi kérdőjellel és kissé erős túlzással akár morális problémaként is értékelhető a téma a betegségre fő hangsúlyt fektető megközelítése. Ennek lineáris folyománya a második, hiszen „a semmiből jött” volt női miniszterelnök a brit- és a világpolitika egyik legmeghatározóbb tényezőjének számított hosszú időtartamon át. (Ezt bizonyítja a címben is megjelenő, a szovjetektől kapott Vaslady elnevezés, amelyet ő maga is vállalt.) E két tényező közös együtthatása valóban releváns, ambivalens problémát idéz; mit lehet kezdeni egy efféle történettel egy még élő emberről, főként olyanról, aki országa sorsát döntő mértékben határozta meg...?!

Phyllida Lloyd, A Vaslady rendezője maga hangsúlyozta, mindezzel eredetileg tisztában volt. Nem az volt az elgondolása, hogy „embert csináljon egy szörnyetegből”. Sokkal inkább a hatalom megszerzését, majd elvesztését akarta megjeleníteni. Lloyd szerint Thatcher egykor a legbefolyásosabb nő volt a világon, a britek azonban a mai napig nem tudnak megszabadulni attól a kettősségtől, hogy a politikus egyfelől szörnyeteg, másfelől viszont a szigetország szentként tisztelt megmentője. A demenciában szenvedő idős Thatcher bemutatását is fontosnak tartotta, bár emiatt sok bírálatban volt része.

A film esszenciájának, karakterológiájának, erős kettősségének értelmezhetőségét számomra mégis inkább Meryl Streep megközelítése oldotta fel, aki - elmondása szerint - „mindenféle női karaktert szeret eljátszani, de a legszívesebben nehezen megérthető nőket kelt életre, hogy ’tolmácsolja’ őket. Ez persze egyszerre izgalmas és félelmetes.” A karakterekről nem ítélkezik - így volt ez Margaret Thatcher esetében is, mert akkor „nem tud eggyé válni velük”. Zseniális gondolatsor és még zseniálisabb megvalósítás. A Vaslady-ben szó szerint ez történt.

Meryl Streep valóban fenomenálisat nyújt ebben a szerepben; amerikai művészként tökéletesen azonosul a konzervatív brit politikussal. Elsajátította kiejtését, gesztusait, tanulandó napokat töltött a brit parlament ülésein. Az idős Thatcher maszkját is ő maga viseli, de a hetvenes-nyolcvanas évek Margaretjeként sugárzik igazán. Némi sarkított iróniával ezért nem igazán tudható, hogy ez a film végül Margaret Thatcherről, vagy a mozivászon egyik legnagyobb, kortárs filmszínésznőjéről szól, akinek ezzel a szereppel végülis egy valódi jutalomjáték adatott.

Egyebek mellett Meryl Streep és a rendező Phyllida Lloyd együttműködése nem újkeletű; közös kooperációjuk álmodta filmvászonra és vitte el a vállán a 2008. év habkönnyű, zenés nyári komédiáját, a Mamma mia!-t, téve a filmalkotást Meryl Streep mindenkori filmográfiájának legnagyobb kasszasikerévé. A história másik vonulata sem elvetendő, hiszen az angol történelmi (közel)múlt eseményeiből válogatott témák és megvalósított történetek eleve Oscar-esélyesek – gondoljunk csak Helen Mirren 2006. és Colin Firth 2011. évi Oscar-elismerésére II. Erzsébet angol királynő, illetve a beszédproblémákkal küzdő VI. György angol uralkodó megszemélyesítéséért. Nyilvánvalóan ezt az eredeti tradíciót is szándékozott követni a Lloyd-szinopszis és -elgondolás, de csupán a megvalósítást mindenekfelett kiteljesítő Meryl Streep nyújtotta Margaret Thatcher-alakítás *1) apoteózisa tetőzte be méltóképp a tegnapi Oscar-gálán *2).

(Az Oscar-díj végeredménye a február 26-i éjszakai díjátadó seregszemlén a Kodak Színházban eldőlt, Meryl Streep a non plus ultra megformálásért elnyerte immár 3. Oscar-díját.)

Summa summarum, pro és kontra: fontos, időtálló film-e A Vaslady? A filmművészet örökranglistája szempontjából bizonyára nem klasszikus alkotás. Más oldalról viszont fontos, hiszen egy bizonyos narratíva szempontjából lehetőséget ad a történelmi közelmúlt újragondolására, -értékelésére. De talán legfontosabb ismérve, hogy a maga módján kiválóan alkalmas (feltehetően egyik eredeti) céljának gondos kivitelezésére: Margaret Thatcher emberi és politikusi mivoltának – és tevékenységének – újbóli köztudatba állítására, portréjának felelevenítésére, megörökítésére. Ennek a szándéknak a film viszont kifogástalanul eleget tesz.



*1) A művésznő a megformálásáért elnyerte immár tizenhetedik, minden rekordot megdöntő Oscar-jelölését, immáron harmadik Oscar-díját, illetve a 2012. évi BAFTA- és Golden Globe-díjakat. Az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztivál életműdíját ugyancsak ő kapta.
*2) Meryl Streep alakítása mellett ugyanilyen elképesztő maszkmesterének teljesítménye is; J. Roy Helland szintúgy Oscar-nyertes (2012), arról nem is beszélve, hogy Meryl Streep 35 (!) éve vele dolgozik.


A Vaslady (The Iron Lady), 2011
Színes, angol életrajzi dráma, 105 perc

Rendező: Phyllida Lloyd
Forgatókönyv: Abi Morgan
Operatőr: Elliot Davis
Producer: Damian Jones

Szereplők: Meryl Streep (Margaret Thatcher)
Jim Broadbent (Denis Thatcher)
Anthony Head (Geoffrey Howe)
Richard E. Grant (Michael Heseltine)

Hozzászólások

@

Küldés