A nővéri hivatás

Dr. Horváth Mária okleveles ápolónő  2020.1.12. 22:59

Ápolónőnek, ápolónak lenni az egyik legszebb és legnemesebb hivatás.

„Úgy kell ápolni, mintha a legféltettebb hozzátartozónk lenne a beteg, vagy, ahogy mi is elvárnánk, ahogyan ápoljanak bennünket.“ Szoktam mondani ezt a hivatást választó diákjaimnak. Annak idején a mi generációnkat is így tanították, és lám: helytálltunk és –állunk! Igaz akkor még más világ volt, az értékrendünk is más volt. Gyakran hallom zúgolódni a nővértársadalmat, hogy erkölcsileg, anyagilag nincs megbecsülés, méltatlanok a munkakörülmények, sok a beteg és kevés az ápolószemélyzet. Ezt nem is vitatom, de a jó szó, az empátia, a segíteni akarás nem pénzfüggő. Nem azért lesz vagy lett valaki ápolónő, nővér, vagy legújabban praktikus nővér, hogy jól meg legyen fizetve: a bensőjéből kell, hogy fakadjon a segíteni akarás! Egyébként soha nem volt jövedelmező és kellőképpen megbecsült ez a hivatás.


Miben rejlik, hogy valaki jó nővér legyen? A veleszületett tulajdonságok, a nevelés, a szocializálódás folyamata, a példaképek mind befolyásolják az egyént abban, hogy alkalmas-e erre a szép, de nehéz hivatásra. Képes lesz-e minden körülmények között, az érzelmileg felfűtött helyzetekben is, józan fejjel jó szakmai döntéseket hozni, és minden szituációban higgadt maradni. Nehéz ezt megállapítani a pályaválasztás előtt, 14 évesen. Ha jól döntött a gyermek, akkor alázattal, szívvel és lélekkel gyakorolja hivatását egy életen át. Ezt látom a mai 40+ korosztályos nővérekben. Ők mindig állják a sarat – egészségügyi miniszterek jönnek és mennek: ők ápolják a betegeket. Köztük is akad megkeseredett és kiégett kolléga, de sajnos az egészségügyi intézmények a komoly munkaerőhiány miatt kénytelenek foglalkoztatni őket is, annak rovására, hogy az intézmény jó hírnevét teszik tönkre. Azok a pályaválasztók, akik a harmadik és negyedik évben eszmélnek rá, hogy rossz pályát választottak, az érettségi vizsga után elhagyják a szakmát és más területen próbálnak érvényesülni.

Az empátia vagy „beleélés” a szakmai felkészültség után a legnagyobb erénye a nővérnek. A súlyos beteg általában teli van feszültségekkel, nagyon nehéz, kiszolgáltatott helyzetben van. Beleélés révén lehet igazán megérteni. A jó ápolónő megérti, és enyhítőén befolyásolni tudja a hozzátartozók gondjait, a hozzátartozók és a betegek között kialakuló kommunikációs zavarokat. A beteg érzései, félelmei visszahatnak az alapbetegségére, állapotát ronthatják. A betegség mindig az egész embert érinti. Az ápolói munkában mindig az „egész ember szemlélet“ a fontos! Sok típusa van a betegeknek és mindegyikkel másként kell bánni, nincs könnyű helyzete a nővérnek. A betegekkel való foglalkozásban egy erős, közös vonásnak kell érvényesülni – és ez az empátia. Ha bele tudja magát élni valamennyi beteg helyzetébe, rájön, hogy nincs „jó“ meg „rossz“ beteg, és tudja, hogy csak a megfelelő kapcsolat kiépülése után indulhat el a gyógyulás.


A kapcsolatot a megfelelő kommunikációval lehet elérni. A kommunikáció alapja, a verbális mellett, a mimika, a gesztikuláció, az érintés, a távolságtartás. Gyakran hangozatom, hogy a kimondott szónak összhangban kell lennie az arckifejezéssel és a testbeszédünkkel, mert könnyen hitelét veszíthetik szavaink. Az emberi tekintet mondanivalóját a legkorlátoltabb ember is ösztönösen érzékeli. A tekintet sugároz, és nem mindegy, hogy szeretetet vagy valami mást. Az érintés, a bensőségesebb kapcsolattartás, főleg az idős beteg számára, meghatározó. Fájdalmat is okozhatunk és enyhíthetünk is vele. Arra kell vigyázni, hogy sohase legyen bizalmaskodó vagy tolakodó. A távolságtartás fontos a nővér és beteg között, de ne egyfajta „szakadék“ legyen köztük.

A megjelenés elengedhetetlen része a bizalomkeltésnek. Az ápolt, tiszta munkaruhában megjelenő, névjegyével ellátott és kellő alázattal rendelkező ápolónő láttán a beteg megnyugszik, félelmei eloszlanak, hogy „jó kezekben van“. A nővér önnevelése is fontos. Ez a nővérré válási folyamat állandó kísérője. Az ápolónak ismernie kell önmagát, határait. Amint felismeri magán a következő jegyeket – a rutinos, az ideges, „az őrmester“ típusú, a specialista és a túlzott anyáskodó nővért –, azonnal „dolgoznia kell magán“, hogy a nem kívánt típusokat kiküszöbölje.


A jó nővér segít a beteg életmódjának kialakításában és felvilágosítja, de nem átneveli! Szerencsére a betegek jelentős része teljesen felgyógyul. Az orvos megadja a legszükségesebb tanácsokat, a betartandó szempontokat. A nővérnek kell alaposan elmagyaráznia, rávezetnie a beteget arra, hogy a diétát, a különböző kényelmetlenségeket, a lemondásokat miért kell vállalnia, és miként viselje el azokat. A krónikus és súlyos betegeknél megtanítani a beteget a betegségével együttélni, helyesen használni az egészségügyi segédeszközöket az otthoni környezetben. Ebben látom a nővérügynökségek legfontosabb feladatát!

A nővéri hivatásban elkerülhetetlen a szakmai alázat betartása. Nem a beteg van az egészségügyi dolgozókért, hanem mi vagyunk a betegért! Az ápolóvá válás hosszú és nehéz folyamat, az ápolás művészetének elnyerésével zárul. A nővér naponta kérje önmagától számon, helyes volt-e, amit szakmailag és emberileg cselekedett? Mit kellene tennie, hogy a belső énje is elégedett legyen a teljesítményével? Ha őszintén elemezte önmagát, meglátta hibáit és tesz ellenük, akkor már elindult azon az úton, hogy jó ápoló legyen, és ez nem pénz kérdése!

Írásunk a Csallóköz hetilap cikke alapján készült.

Hozzászólások

@

Küldés