Focimeccs, koncert, dübörgés, taps 7.

Póda Erzsébet 2007.8.7. 19:16

Nem kell félni a 13-as számtól! Nekem eddig csak szerencsét hozott.

A fél pint barnasör elfogyasztása és egy bőrig ázás után hazaindulunk, hogy átöltözzünk, este ugyanis koncertre készülünk a Bridgewater Hall-ba, a híres Hallé Orchestra koncertépületébe – vagyis egyszerűbben, a Hallé-be.

Hazafelé menet a Manchester United -- vagy ahogy a szurkolóik nevezik, a Vörös Ördögök (Red Devils) -- futballcsapat stadionja előtt megy el a metrónk. Ma nagy meccsre készülődik a város – ám erről vajmi keveset tudok. Mióta a focimeccsekkel kapcsolatban sorozatos kudarcélmények értek (sorban veszítettek a kedvenceim, ráadásul a foci mára élvezhetetlenné vált számomra, mivel a játékosok „labdakezelése” meg lábtechnikája többnyire elég gyatra), szóval amióta képtelen vagyok lángra gyulladni egy-egy csapat játéka iránt, átpártoltam az autóversenyre. Ott legalább ámulhatok az általam oly nagyra becsült és elismert teammunka csodás eredményein. Tehát egyáltalán nem tartom számon a futball-világ eseményeit. Most sem tudom, mi készül. Egyébként jól informált barátnőm se. A stadion (Old Trafford) felett egy zeppelin lebeg. Barátnőm megkérdezi, nincs-e kedvem leszállni, hogy közelebbről is megnézzem, mi készül. Amikor az apukája meglátogatta, szinte az első útja ide vezetett. Nem akarok leszállni. Talán, ha egy Forma 1-es pálya lenne – de ezek után…?

Ezért aztán, amikor délután, már puccba vágva, szép ruhában, kisminkelve, kifésülködve, parfümtől illatozva ülünk a metrón, furcsa „élményben” lehet részünk. A stadion melletti megállónál egy csapat MANUTD-szurkoló száll fel a kupéba. Énekelve-ugrálva, tömény alkoholszagot terjesztve maguk körül. Az ordítozástól rekedt hangon üvöltik a csapatindulót, és ököllel verik a vonat plafonját, oldalát, dobolnak, döngetik a padlót a lábukkal. Félelmetes erejű az örömük. A vonat vezetője azonban nem állítja meg a szerelvényt, mint délelőtt, mikor lezavart egy fiút, mert rendetlenkedett. (Valószínűleg ő is a Vörös Ördögök lelkes szurkolója.) A Hallé-ig még legalább húsz perc az út. És ez alatt az idő alatt végig dübörög a vonat a szurkolók kíméletlen ünneplésétől. Megszeppenve ülünk a széken. Barátnőm azt mondja, még sosem látott ilyesmit.

A hangoskodók is épp annál a megállónál szállnak le, mint mi. Így még elég szorongó hangulatban vagyunk, mikor belépünk a Hallé-ba. Az ottani légkör azonban hamarosan feloldja a kellemetlen élményünket. Halk morajlás, mosolygó emberek, ki estélyiben vagy frakkban, ki egyszerű utcai ruházatban várja a koncertet. Jegyünk a kakasülőre szól, de az a tervünk, hogy attól függően, mennyire lesz telve a nézőtér, a szünetben keresünk magunknak egy sokkal jobb helyet. Közvetlenül a zenekar fölött ülünk. Amikor már mindenki elfoglalja a székét, és a zenekar is bevonul, következik a meglepetés!

Mert bár a barátnőm elküldte a tájékoztatót, melyen többek között ez állt:
Liadov Kikimora: Rachmaninov Rhapsody on a theme of Paganini
Tchaikovsky Symphony No.5
Susanna Malkki -- conductor
Nelson Goerner – piano
de fogalmam sincs miért (talán az utazás izgalma miatt) átsiklottam afelett, hogy a darabot az elismert, kitűnő finn karmesternő Susanna Malkki vezényli!

A gyönyörű zenemű indító akkordjai hátborzongatóan hatnak rám. A hátsó sorban a nagybőgők pillanatról-pillanatra szólalnak meg. Pár tized másodpercnyi különbséggel. Különleges élmény látni és hallani, ahogy hullámzanak végig a vonók a húrokon. Burjánzanak, mint a tenger habjai. Meseszerűen. A darabot csodálatosan adják elő a művészek, a karmesternő temperamentumos vezényletét pedig több mint élvezetes figyelemmel kísérni. A zene magával ragad bennünket, egy különös világba, ahol káprázatos élményben részesülünk. A szünetben persze átsomfordálunk a pódiummal szemközti részre. Innen már kevesebbet látunk (a látószög szélesebb, ám nem látjuk a zenészek egymás közti kommunikációját, a lábak, kezek rezdülését és a pillantásokat), de a hangzás sokkal lenyűgözőbb.

Szó nélkül ülünk, csak néha pillantunk egymásra elismerően. A darab végén felcsattan a tapsorkán, és hosszú perceken át tart. Minden kétséget kizáróan mindenkinek ugyanazt a felejthetetlenül csodás élményt nyújtotta ez az este.

Miközben lassan sétálunk az épületből kifele, a zuhogó esőbe, fújó szélbe, arra gondolok, bárcsak minden héten részem lehetne egy ilyen élményben! Talán, ha majd nyugdíjas leszek... Ha addigra valami megmagyarázhatatlan módon meggazdagodnék, vagy örökös tagjává válnék egy különleges elit nyugdíjasklubnak, mással se tölteném az időmet, csak utazással, múzeum-, koncert- és színházlátogatással. Enyhén légkondicionált -- hogy huzatot ne kapjanak öreg csontjaim --, buszon, repülőgépen, vagy gyorsvonaton esetleg taxiban járnám a világot…

Barátnőm mobiljának csörgése zökkent vissza a valós világba. A barátja egy pub-ban ünnepel. A Manchester United Vörös Ördögei nyerték a bajnokságot, bár épp kikaptak 1:0-ra a West Ham United csapatától. Nyomós ok a fiús ünneplésre.

Esik, fúj a szél, már fázom is, szép ruhám átázott – de kit érdekel?! Életem egyik legszebb élménye a mai nap, május 13-a. Nekem a 13 amúgy is a szerencseszámom…!

(Folytatjuk)