A szeretet kötelékei

Póda Erzsébet 2010.4.19. 6:00

Már négyezer éve is hajbakapott az anyós meg a menye...

Egy múzeumlátogatás során, egy négyezer éves, aprócska, festett porcelán szobrocskát láttam az üvegfal mögött. Mindössze pár centiméter nagyságú, élethűen festett remekmű volt, mely két, egymással verekedő japán nőt ábrázolt. A teremőr, észrevéve, hogy a kiállított apró műemlék már több perce leköti a figyelmemet, csendesen odajött hozzám, és azt súgta: „– Magácskának is tetszik? A kedvencem. Látja, már négyezer éve is hajbakapott az anyós meg a menye, már akkor is voltak generációs problémák .”

Ez a történet sokáig motoszkált a fejemben, mert addig még soha nem gondolkoztam el azon, hogy ez a probléma már több ezer, sőt több tízezer éves is lehet. Pedig így van. Amióta a világ világ, amióta a család család, és amióta a házasság házasság, azóta létezik a harc az anyós és a menye (ritkábban az após és a vője) között. Persze a legtöbb (negatív) történet az anyósokról szól, de mint mindennek, ennek is megvan az oka. A család összetartója, érzelmi központja, alappillére mindig az anya. Még az apadomináns családokban is, ahol persze meghagyják az apát abban a tudatban, hogy ő a főnök, ám uralkodása csak eddig tart. A valódi központ (nemcsak a szereteté és az érzelemé), mindig az anya. Ezért aztán, ha egy „idegen” személy – meny vagy vő –, kerül a családba, az erőviszonyok megváltoznak. Újraalakul a csoporthierarchia, esetünkben az érzelmi rangsor, és megkezdődik a harc a pozíció megtartásáért. Ebből aztán rengeteg bonyodalom származik, amely igazán senkinek sem jó, s megmérgezheti vele az eredeti család, és az újonnan alakult család közti kapcsolatot.

A generációs problémák egyik oka az érzelmi hovatartozás kérdése. Az „idegen” befogadása sokkal nehezebb folyamattá válhat, ha nem egészséges a kötődés a szülő és gyerek között. Például, ha túlságosan mély érzelmi kötöttség alakult ki anya-fia (apa-lánya) között. Ezek az érzelmi bilincsek leküzdhetetlenné is válhatnak. Jó esetben ez tudatosul az emberben, konstruktívan áll a helyzethez, és ennek megfelelően cselekszik, viselkedik tovább. Rosszabbik esetben az érintettek élete pokollá válik. Ok lehet a konfliktusra, ha a fiút elszakíthatatlan érzelmi köldökzsinór köti az anyjához, mert a problémák még sarkítottabban jelentkeznek. Éppen ezért helyénvaló lenne, ha a házasulandók az esküvő előtt megvizsgálnák érzelmi hovatartozásuk kérdését: el tudnak-e szakadni a családjuktól, képesek-e érzelmi biztonságot nyújtani a másiknak, vagy megtalálják-e ezt a másoknál? Ok lehet az érintettek személyiségi állapota: érzelmileg nem elég érettek, vagy egyenesen infantilisak. Ha hiányos a családtagok önismerete, akkor sok lesz a felmerülő probléma. Az érzelmi harc a szeretett lényért azonban teljesen felesleges. A férfi – aki az érzelmek „tétje” – ugyanis mindkét nőt szereti. Az anyját gyermekként, feleségét pedig férfiként. Minden másfajta érzelmi felállás egészségtelen lenne részéről!

Persze nehéz dolog az érzelmi konfliktusokban hideg fejjel viselkedni. Az emberek hajlamosak mindig csak egyoldalúan szemlélni a történéseket. Az anyósoknak vajon miért nem jut eszükbe, hogy ők is szenvedtek (talán még szenvednek is) saját anyósuktól? A menyecskéknek pedig nem ártana tudatosítaniuk: egyszer ők is lesznek anyósok! Felül kéne emelkedni a problémákon, és persze önmagunkon is. Miért is ne fordíthatnák a kialakult helyzetet a saját javukra? Hiszen a „rossz” anyóstól is lehet rengeteg sok jó dolgot tanulni. És a „rossz” menyecskét is – sok tapintattal és némi fifikával – ha nem is egészen, de meg (át) lehet nevelni. Ha például anyósunk állandóan kritizál bennünket, figyeljük meg, mi az, amit jobban tud nálunk, és szépen csendben lessük el fortélyait! Lehetnek ezek háztartási, vagy akár férfikezelési furfangok. Ha pedig azt látjuk, hogy menyecskénk az ügyetlenek ügyetlenje, vagy éppen egy „körömlakkos dáma” esetleg „shoppingolós plázamacska”, legyünk türelmesek! Vezessük rá, hogy legalább azokat az alapdolgokat elsajátítsa, amelyek mindenképpen szükségesek egy család működéséhez. Vagy (persze nagyon körültekintően) ismertessünk meg vele néhány ezerszer hasznosabb és érdekesebb időtöltést, mint a beteges vásárlás.

A kölcsönös tolerancia is igen jó gyógyszer – és persze mindennek megvan a maga határa…

A „harcoló” menyek számára jó tanács, hogy tartsák szem előtt: azért választották kedvesüket, mert épp az anyósuk nevelte! És az anyósok vigasztalódjanak azzal, hogy a fiuk azért vette el épp azt a nőt – mert valahol, mélyen, rájuk emlékezteti. És egy pillanatra se feledjük: minden menyből anyós lesz egyszer, és minden anyós volt meny! Ne akarjunk rosszat a másiknak, mert ezzel önmagunknak ártunk a leginkább! S ha már semmilyen érv nem győz meg bennünket, legalább tanuljuk meg elfogadni a másikat olyannak amilyen.

Annyi bizonyos, hogy ha érzelmileg túlfűtötten védjük igazunkat, sokra nem jutunk. Inkább tudatosítsuk: minden zsákutcából van kiút, és minden problémára van megoldás!