A biztonság a legfontosabb


Orbán Erika  2009.3.10. 19:07

Mondja a velem szemben álló törékeny, fiatal lány, aki mindössze huszonhárom éves, és Végh Leonórának hívják.

Ha nem tudnám, nem hinném el, hogy kőkemény katona, aki már Afganisztánt is megjárta. Ő Végh Leonóra, vagy ahogyan barátai hívják: Nóra. Az őrmester rég hozzászokott a rácsodálkozó emberekhez. Csak mosolyog, amikor azt kérdezem, miért pont a katonai pályát választotta.

– Nagyon fiatal, mindössze tíz éves voltam – mondja –, amikor eldöntöttem, hogy katona leszek. Igazából nem maradt meg bennem konkrét pillanat vagy élmény, de már gyerekként is kalandvágyó, akaratos, sportszerető voltam, ez befolyásolta a döntésemet. Jelentkeztem az Egri Lenkey János Honvéd Gimnáziumba. De akkor, erről a „katonás” világról semmit nem tudtam, ennek ellenére nem bántam meg egy percét se az elmúlt tíz évnek.

– Lövész vagy. Nem borzaszt a gondolat, hogy esetleg úgy hozza a sors, hogy embert kell ölnöd, még ha az ellenség is?

– Természetesen nem szívesen oltanám ki senki életét. De a biztonság a legfontosabb! Egy jogos fegyverhasználaton a saját és a társaim élete múlhat. Ezt soha nem szabad elfelejteni! Férfiak között dolgozom és meg kell állnom közöttük a helyem. Ez néha nehéz, főleg fizikailag, hiszen úgymond „nem vagyok velük egy súlycsoportban”. De ezt én választottam és próbálom a maximumot nyújtani.

– Éreztél-e valaha megkülönböztetést, azért mert nő vagy?

– Nem. Nem is fogok, ameddig látják a társaim, hogy nem várok el kitüntetett figyelmet, vagy előnyös megkülönböztetést, csak, mert nő vagyok. A szemükben katona vagyok.

– Afganisztán. Nem volt benned félelem, amikor odaértél? Mégiscsak egy háborús övezetről van szó.

– Természetesen tudtam, hogy egy nagyon veszélyes országba érkeztünk. De előtte itthon több hónapos felkészítésen kellett részt vennünk. Mindenféle szituációra felkészítettek minket, tudtuk mit vállalunk.

– Milyen volt egy átlagos afganisztáni nap?

– Napi feladatom a járőrözés volt, VIP személykísérés, konvojkísérés illetve a tábor őrzés-védelme. Persze ezek csak a leggyakrabban előforduló, fő feladataimat jelentik. A pihenést, kikapcsolódást számomra a sport jelentette. Volt kint egy profin felszerelt konditermünk ahová szinte minden nap lementem. Ez mellett volt internet szoba vagy könyvtár. Gyakran összeültünk a többiekkel egy jó kis beszélgetésre, remek társaság volt kint.

– Volt valamiféle kapcsolatod az ország lakóival? Főleg az érdekelne, hogy nőként milyennek láttad az ő életüket, kultúrájukat.

– Ott teljesen más életet élnek a nők, ami nekünk, európai szemmel nagyon furcsa és azt gondoljuk, hogy nem tudnánk így élni. De ez az ő kultúrájuk, amit tiszteletben kell tartani, így élnek már több ezer éve, nem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni.

– Mi hiányzott kint a legjobban, vagy mi volt az, amit a legnehezebben viseltél el?

– Néha elviselhetetlen volt a nagy meleg, előfordult, hogy 50 Celsius fok volt, és mi több órán keresztül álltunk a betonon, talpig beöltözve. Ez bizony fárasztó volt és megterhelő,de végig kellett csinálni. A misszió végén éreztem, hogy már nagyon hiányzik az itthoni megszokott „életem”, hogy szabadon sétálhassak, a színek, a nyüzsgés... Az itthon barátaim és persze a családom.

– Apropó család! Hogyan viszonyulnak szüleid lányuk veszélyes foglalkozásához?

– Nem szóltak bele a döntésembe, természetesen nem örültek neki, de csak egy kérésük volt; ha bele vágok, csináljam is végig. Marasztalni nem próbáltak, tudták, ha menni akarok nem fognak tudni visszatartani.

– Most itthon vagy, de gondolom kalandvágyó természeted nem hagy majd sokáig nyugodni. Milyen jövőbeni tervek vannak születőben?

– Szeretnék misszióba menni akár Afganisztánba, akár Koszovóba. De, ha a közeljövőben nem sikerül, az se gond, hiszen az itthoni munkám sem unalmas. Rengeteg kiképzés és tanulnivaló vár még rám.

– Köszönöm a beszélgetést!



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

A válaszkeresés útján

Póda Erzsébet

Nagy Csivre Katalin fest, rajzol, verset ír, időnként pedig gondolatfelforgató írásokkal jelentkezik, életútja nemhogy érdekes, de különleges történésekkel teli.

2025.4.4.   


Hivatalnokként emberségesen

Zana Anita

Beszélgetés Businé Dobos Mártával, aki megkapta a Hála-díjat.

2025.2.10.   


Rendhagyó koncertek – rendhagyó közönség

Zana Anita

Beszélgetés Patkós Imrével, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar szakmai igazgatójával.

2024.11.25.   


Fiatalos lendülettel

Zana Anita

Villáminterjú Sápszki Attilával, a Kolimusical Színpad társulatvezetőjével.

2024.9.18.   


Hallhatóvá a nem láthatót

Zana Anita

Élmények az audionarráció segítségével – villáminterjú Őszi Anna Máriával.

2024.9.17.   


Segíteni másoknak

Zana Anita

Villáminterjú Erdős Viktor Imrével, szeptemberi szolnoki fellépése kapcsán.

2024.9.1.   


Közösségért közösen

Zana Anita

Interjú Molnár Lajos Milánnal, az Aba-Novák Kulturális Központ igazgatójával.

2024.8.22.   


Örömmel fogadtam a felkérést

Zana Anita

Beszélgetés Zajcsek Norbert Tamás látássérült előadóval.

2024.8.21.   


Középpontban a közösség

Zana Anita

Beszélgetés Musitzné Pál Renátával, aki korábban látássérülten is önkéntes munkát végzett.

2024.3.4.   


Lassan minden a helyére kerül

Zana Anita

Beszélgetés Horenka Erika látássérült írónővel.

2024.2.25.  1   


„A világ változik, a vers örök”

Zana Anita

Riportalanyunk, Zajcsek Norbert, a látássérültekből álló amatőr színtársulat, a Varázsszínpad, tagja volt hét éven át. Az Egyesület rendezvényein általában szavalni szokott.

2024.2.8.   


„A helyemen vagyok”

Zana Anita

Interjú Kovácsné Mendler Annamáriával, aki klienskoordinátorként dolgozik, s mindezt fehérbottal teszi.

2024.2.2.