Lassan minden a helyére kerül

Zana Anita  2024.2.25. 17:27

Beszélgetés Horenka Erika látássérült írónővel.

A Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesülete író-olvasó találkozót szervezett a szolnoki Verseghy Ferenc Könyvtárban. Ennek kapcsán beszélgettem a Tamásiben élő vak írónővel, aki a Kyra Angel írói álnevet használja.
Erikának ez lesz élete első író-olvasó találkozója. Az egyesület irodalmi pályázatán, a „Fények vakondján” címűn több alkalommal is indult már.

Milyen indíttatásból kezdtél el írni, mi vett rá erre?

1997-ben kezdtem el írogatni. Akkor még egy kis faluban éltem, ahol kevés szórakozási lehetőségem akadt. Voltak ilyen postán megvásárolható kis könyvek, Júlia-regények. Rákaptam, az hozta meg az olvasás szeretetét, mert előtte nem annyira szerettem olvasni. Aztán jött a gondolat, miért ne tudnék én is írni egy ilyet, így kezdtem el az első regényemet. Kapásból egy regénnyel kezdtem, nem foglalkoztam kis művekkel. Amikor azt befejeztem, akkor kezdtem el pályázatokkal foglalkozni, és később, mikor a gyermekem született, 2010-ben, akkor folytattam újult erővel az írást.



Ezek szerint volt egy nagyobb megszakítás az írói munkásságodban?

1997-ben, amikor elkezdtem, akkor még, tollal füzetbe írtam. Sokáig úgy dolgoztam. 2001-ben tudtam megvenni az első számítógépemet. Akkor kezdtem el gépre vinni az első kéziratot, akkor kezdtem el az interneten kutatni, hogyan tudom megszerkeszteni. Ez nagyon sok időt vitt el. Elkezdtem keresni a kiadási lehetőségeket. Elküldtem egy kiadóba, ők kapásból azt mondták, hogy kiadnák, csak nem volt rá hatszázezer forintom. Azt nem mondták, hogy részletre is lehetne, egyben kellett volna ezt kifizetnem, de ezt nem tudtam vállalni. Így aztán 2013-ban kezdtem el gyűjteni, és 2014-ben lett végül kiadva az Underground Kiadónál az első regényem, a Camberrai kalandok. Nem múlt úgy el év, hogy ne foglalkoztam volna valamivel, de ekkorra jelentkeztek a látványos eredmények.

Ez a könyved milyen példányszámban jelent meg?

Pod-nyomtatásban jelent meg, ami azt jelenti, hogy ha van rá igény, akkor nyomtatnak belőle. Ezzel a környezetvédelemre is próbáltam gondolni, így ez tűnt a legjobb megoldásnak. Apránként talán száz példány elfogyott.



Mondtad, hogy olvastál papír alapú könyveket és kézírással írtál. Mikor keletkezett a látássérültséged?

Gyengénlátóként születtem. Budapestre jártam a gyengénlátók iskolájába. Nem a vakok iskolájába, hanem a másikba. Ott megtanultam szabad szemmel írni-olvasni, egyedül közlekedtem stb. 2001-ben volt egy szürkehályog-műtétem, aminek a következménye 2006-ra jött elő. Zöldhályog keletkezett a szememen, és elvitt mindent, így veszítettem el a látásomat.

Azt már tudom rólad, hogy van szociális munkás végzettséged, és jelenleg informatikát oktatsz vakoknak. Mi vitt a szociális munka irányába?

Kitaláltam, hogy szeretnék érettségi után továbbtanulni. Ennek is elég érdekes a háttértörténete. Nyolcadik után Bonyhádon elkezdtem a Perczel Mór Közgazdasági Szakközépiskolát, én igazgatási és ügyviteli ágazattal szerettem volna foglalkozni, a gyorsírást nagyon szerettem volna megtanulni. Három hónapig járhattam oda, mert azt érzékeltem, hogy én sem vagyok az iskolára felkészülve, az iskola sem rám, nem kaptam meg azokat a segítségeket, amikre szükségem lett volna. 1993-ban otthagytam az iskolát, 1997-ben kezdtem el újra a középiskolát már levelezőn a Garayban, így végül 2001-ben sikeresen érettségiztem. Kitaláltam, hogy mindenképpen szeretnék továbbmenni. Bementem Szekszárdon a helyi főiskolára, és – finoman szólva – körberöhögtek, hogy mi a csudát akarok én látássérültként tanulni. Ekkor mondták, hogy éppenséggel szociális munkás lehetek. Én így is, úgy is szerettem volna látássérülteknek segíteni, ezt jónak gondoltam, el is végeztem. Sokáig nem tudtam vele semmit se kezdeni, sehol sem foglalkoztattak. 2016-ban kerültem a Ki-Látás Alapítványhoz, azóta vagyok elemi rehabilitációs szakemberként munkaviszonyban, és végzek szociális munkát és informatikaoktatást is. A szociális munka körében információk beszerzését, rendszerezését, átadását végzem, valamint informatikaoktató vagyok.

Az első regényed után több műved is megjelent, több pályázaton is indultál. Már több mint tíz éve van a Fények Vakondja pályázat, ezen is indultál. Hogyan alakult a továbbiakban az írói pályád?

Pályázatokon 2009 óta vettem részt, többször indultam a Fények Vakondján, talán egy darab első helyezésem volt a Silverber pályázaton, a „Próféta léptei” nemzetközi pályázaton volt egy osztott harmadik helyezésem, az nagyot lendített rajtam. Aztán elmaradtak ezek a pályázatok, aztán versekkel is próbálkozom azóta, de arra nem annyira jöttek visszajelzések, nem vagyok annyira biztos abban, hogy ezek tényleg jók. Ezért inkább a regények felé fordultam. 2015-ben jelent meg a Soha ne mondd, hogy soha című regényem. Több regényen is dolgozom. Egy regényen jelenleg szerkesztővel dolgozom, azt ebben a félévben ki fogjuk adni, ezenkívül elkezdtem négyet, abból az egyik egy ifjúsági romantikus sorozat lesz.

Mondanál néhány szót a második regényedről?

Ez a Soha ne mondd, hogy soha című. A mérges dögök (mérgező állatok, a szerk.) és a távolság ellenére nagyon vágyom Ausztráliába, ezért ezt a regényt Ausztráliába helyeztem. Egy látássérült fiatal (huszonegy éves) főszereplőm van, ő szociális munkás-hallgató.



Magadról formáztad?

Kicsit igen, de túlnyomórészt nem. Nálunk nem volt olyan, hogy ennyire érdeklődtek volna az évfolyamtársak. Jessica nagyon jól beilleszkedett az évfolyamba, ilyen kis játékos keretben mutatja meg egy fiú évfolyamtársának, hogy hogyan is kell elképzelni a vakok közlekedését, életét. A könyvben az egyik terem ajtajából két padsor között kell eljutnia az utolsó pad mögé úgy, hogy szóban navigálják. Ezt mások is kipróbálják és annyira megtetszik nekik, hogy szeretnék ezt bővíteni más területekre: bevásárlásra, utcai közlekedésre, olvasásra, sportra stb. Megfűzik a csajszit, hogy csináljanak ilyen érzékenyítős hétvégéket. Össze is jönnek ezek, négy ilyen hétvége lesz, jó kis csapatmunka, és természetesen van benne szerelmi szál, mert az nem maradhat el. Az elején az egyik tanárába szerelmes Jessica, járnak is, aztán összevesznek, a végén pedig már a pszichológussal találkozgatnak, maradjunk ennyiben, konkrétan még nem járnak. Hepiend lesz, lediplomáznak, mindenki megkapja az álommunkát.

Az, hogy a főszereplő látássérült, fehérbottal közlekedik, fontos volt neked? Szeretted volna ezt kiírni magadból?

Van rá esély, hogy erre ment ki a játék, sokan mondják, hogy ez terápiás történet, de nem gondolkodtam rajta tudatosan.

A készülő regényeid is látássérült témájúak, vagy vannak benne látássérült szereplők?

Az ifjúsági sorozatban igen, az erre hasonlít, de a magyarországi helyzetet magyarországi szereplőkkel mutatom be benne, kifejezetten éles helyzetekben. A többi regényemben mindenki látó.

Már voltál Szolnokon korábban is. Hogyan alakult az egyesülettel a kapcsolatod, az író-olvasó találkozó megszervezése? Hogyan találkoztál az Egyesülettel?

Pintér Erika révén kerültünk kapcsolatba. Azt hiszem, ő szervezte az októberi fehérbot-napi rendezvényt Szolnokon, és úgy gondolta, hogy én ezzel a második könyvvel tudnék kapcsolódni a témához, így lettem meghívva.

Azon túl, hogy ezeket kiírod magadból, van-e a későbbiekre vonatkozóan valamilyen terved, ötleted?

Éppen tegnap indult egy könyvszerkesztői tanfolyam, azt szeretném elvégezni. Nemcsak a saját alkotásaimat szeretném tökélyre fejleszteni, de szeretném jobb állapotban átadni egy igazi szerkesztőnek, esetleg másokét is gondozhatnám. Aztán ha az angollal is jól haladok és lesz nyelvvizsgám, akkor szeretnék majd fordításban is gondolkodni. Esetleg idegennyelven írni vagy fordítani könyveket.

Hozzászólások

@

Küldés