A jó fotóriporter láthatatlan


Angyal Sándor  2010.11.17. 4:56

Mulyadi Nagy László neve nem ismeretlen Felvidéken az újságolvasók számára.

A hatvanhét éves úriember az első fotóriporterek egyike az országban. Fotózott szépségkirálynőt, űrhajóst és államelnököt is. Manapság inkább nyugdíjas éveit tölti Helembán, de néha még mindig megragadja a fényképezőgépet. 1980-ban állították ki képeit utoljára Dunaszerdahelyen. Harminc év elteltével ismét a városba érkezett. Rárósmulyadon, a Nagykürtösi járásban, az Ipoly folyó mellett egy kis faluban ötgyermekes parasztcsaládjába született. Szülei parasztemberek voltak. A Nő-nek volt a fotóriportere, később a Štart-nál, egy sportújságnál dolgozott, majd a Šport-nál kötött ki. Ez volt fotós pályafutásának csúcsa.

– Mikor találkozott első ízben a fotózással?

– Épületlakatosnak tanultam, és az inasiskolában volt egy fotóskör. Ekkor tizennégy éves voltam és Serfőző Pál volt az oktatónk. Az első fényképem 1959-ben készült. Ezt már én magam készítettem otthon a spájzban. Még villany sem volt a házunkban. A fénykép úgy készült, hogy beletettem egy másoló kis gépecskébe a negatívot, vagy a papírt. Kiszaladtam vele a napra, megvilágítottam és már szaladtam is vissza, majd a tányérban hívtam ki.

– Hogyan indult a karrierje, miként lett fotóriporter?

– Az iskola befejezése után lakatosként dolgoztam, majd aktívan kezdtem sportolni. Így kerültem először kapcsolatba újságírókkal. Érdekelt a dolog, de eszembe sem jutott volna, hogy valaha is több közöm lesz a sajtóhoz. Losoncon dolgoztam egy gyárban, hegesztőként, ám később egészségügyi problémáim lettek, úgyhogy ott kellett hagynom a szakmát. Ekkor jött egy ajánlás a nagykürtösi járási laptól.

– Tehát nem csak fotózott, írt is…

– Az egész a fotózással kezdődött, vagyis pontosabban az első fotóm néhány sor szöveggel jelent meg. Ez meghozta a kedvem és elkezdtem küldözgetni a szerkesztőségbe a fényképeket. Előfordult, hogy megkért a szerkesztő, néhány soros tudósítást is írjak a képekhez. Így lassan belekerültem a köztudatba és a környékünkön is felfigyeltek rám. 1974-ben megalakult a Nagykürtösi járásban a kétnyelvű járási hetilap a Pokrok - Haladás és nem volt elég emberük. Ekkor kerültem oda. Beültem a szerkesztőségbe és azt mondták, hogy én fogom csinálni a tükröket. Akkor körülnéztem, hogy milyen tükröt, mert egyet sem láttam. Gondoltam, hogy biztosan szükség lesz a tükörre, mert semmit nem tudtam. Gracél Károly bácsi mellé kerültem, aki egy idősebb és tapasztalt újságíró volt. Nagyon sokat tanultam tőle. Egy évig dolgoztam itt és közben a Nő című folyóiratnak is küldtem tudósításokat. Nekik abban az időben éppen gondjuk volt a fényképészükkel. Elküldték hozzám Nagykürtösre az egyik fotósukat, hogy nézze meg a munkáimat. Jött is a felkérés, hogy menjek hozzájuk dolgozni.

– Ez biztosan komoly dolog volt az Ön számára.

– Szinte hihetetlen volt, és pontosan itt jött a dilemma. Falusi gyerekként nem akartam otthagyni az otthonomat. Ráadásul olyan fizetésem, ami akkoriban nagyon jónak számított. Amikor az újsághoz kerültem, akkor majdnem a felét fizették annak. Ez viszont szinte mellékes volt, a falum elhagyása zavart leginkább. Végül úgy beszéltük meg az otthoniakkal, hogy elmegyek Pozsonyba, ott fogok lakni és mondják meg nekem három hónap után, hogy beváltam-e vagy sem. Ha nem kellek, hazamegyek, ha pedig kellek nekik, csak akkor maradok, ha biztosítanak szállást. Így is volt, fél éven belül kaptam lakást. El is kezdetem Pozsonyban dolgozni. Haraszti Mészáros Erzsébet volt a főszerkesztőm. Így utólag csodálkozom is rajta, hogy felvett egy ilyen abszolút kezdőt…

– Valamit biztosan látott Önben, amiért alkalmazta.

– Kijelentette, hogy minden lehetőséget megadnak a továbbképzéshez. Akkoriban rendszeresen volt a fotóriportereknek egy országos rendezvénye, ahol négy-öt napra összejöttek és különböző előadásokat hallgattak. Külföldről is hívtak fotósokat, elsősorban a Szovjetunióból, de olyan fantasztikus fényképészeket, hogy arról rengeteget lehetne mesélni. Elég jól beszéltünk, illetve értettünk oroszul, így nagyon sokat tanultunk tőlük. De az NDK-ból és Magyarországról is voltak még ott előadók. Budapestről például Keleti Éva, akit a magyar fotográfia nagyasszonyának neveznek, ő az Új Tükör című újság képszerkesztője volt akkoriban. Rá biztosan emlékszem, ugyanis néhány fotómat elvitte, melyek az Új Tükörben meg is jelentek, s erre nagyon büszke voltam. Ekkor végeztem el a gimnáziumot esti tagozaton Pozsonyban. Ezen kívül kijártam a Prágai Színház- és Filmtörténeti Egyetemnek (FAMU) a kihelyezett iskoláját Olomützben három év alatt. A képek, amelyek a jelenlegi kiállításom anyagát alkotják, egy szociofotó-sorozat, amely a falumról, a palócokról, a bölcsőringatóimról szól, akik közt felcseperedtem. Ez a sorozat volt a diplomamunkám. Nagy sikere volt, pontosan azért, mert Csehországban nagyon sok jó fotós volt, viszont ők egészen más stílusban fotóztak, és ilyen jellegű diplomamunkát senki nem csinált. A témavezető tanárom is teljesen el volt ragadtatva, hogy milyen fantasztikus anyag. Azt mindig kiérezni, ha valamit szívvel-lélekkel csinál az ember.

– Hogy állt össze a dunaszerdahelyi Csemadok házban októberben megnyitott kiállítása? Ki kezdeményezte a tárlat összehozását?

– Általában kerek évfordulón szerveznek ilyet. Ebben a korban, nekem már minden születésnap, minden évforduló kerek, mert nem biztos, hogy lesz még egy következő jubileum. A legközelebbi három év múlva lesz, a hetven év. Ha nem érem meg, akkor nem lesz kiállítás? Na, ez lehet apropó. De itt egy másik ürügy is, mert harminc évvel ezelőtt volt tárlatom, és Huszár Lászlóval, a helyi Csemadok Művelődési Intézetének igazgatójával beszélgettünk erről.

– Milyen képek ezek, amelyekkel Dunaszerdahelyre érkezett?

– Tulajdonképpen a sorozat, ami itt van, az utolsó parasztgeneráció. Ez benne az igazán értékes, ám nem is biztos, hogy mindenki észreveszi, hogy ezek az utolsó parasztemberek, akik még a földdel éltek egész életükben. Mert jöttek a kombájnok, s ezek az emberek, ahogy meghaltak, úgy meg is szűnt ez az életmód. Ők még a természet gyerekei.

– Ezek szerint állíthatjuk, hogy a kedvenc témái a falusi emberek?

– Igen, lehet mondani, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy a portré. Ami pedig lényeges: úgy kell fényképezni, hogy a riporter ne legyen rajta a képen. Persze átvitt értelemben. Nem szeretem azokat a fotósokat, akik rohangálnak, kapkodnak, ők a főszereplők. Láthatatlannak kell lenni, nem szabad zavarni az adott eseményt és én soha nem akartam ilyen lenni. A kiállított képeimen többek közt ez a jó.

– Gondolom manapság is fotóz még, nem hagyott fel ezzel a szenvedélyével! Milyen géppel dolgozik? Digitálissal, vagy megmaradt az analóg masináknál?

– Nagyon keveset fényképezek manapság. Az analóg gépek korszaka részben megszűnt, s a korral haladni kell. Ha valami nagyon gyorsan kell, akkor nincs neked időd a filmet kihívni, ezért van a digitális gép. Az a gond velem, hogy Helembára költöztem, mikor nyugdíjba vonultam. Azzal a tervvel, hogy falun nyugalom van és sok mindenre lesz időm. Csak az a baj, hogy amit én fotózni szeretek, az nem kell a mai lapoknak. Illusztrációs felvétel a természetről nem kerül bele az újságba. Meg manapság mindenki fotóz, az is, aki nem tud. És nagyon sok ilyen van. Tudok egy példát is mondani, amikor ott vagyok egy eseményen fényképezőgép nélkül és szinte gúzsba kötöm a kezemet, hogy meg se próbáljam imitálni a fotózást és odajön egy újságíró, aki szerintem nem tud fotózni és zavarja az eseményt. Azzal, hogy én Helembára költöztem, messze is vagyok a központtól, és ilyenkor feledésbe is merül az ember, ami nem baj, mert nincs is mit tenni ez ellen. Hiszen öregszem és ezekből a körökből nem csak fizikailag, de szakmailag is kiöregedtem. Most digitális nagyon egyszerű kis gépem van, ami nem riporter kezébe való. Lehet házakat fényképezni vele, vagy autót, ami áll, nem mozog, mert egy eseményt fotózni azzal nehéz. Ebben az a jó, hogy nem kell filmet cserélni. Bár régen se cseréltünk gyakran, mert egy filmmel lefényképeztünk egy focimérkőzést. Gondolkodó fotóriporter kell, aki tudja, mit fotóz, nem csak puffogtat a nagyvilágba.

– Milyen híresebb, nevesebb embereket fotózott?

– Michel Platini labdarúgó, hogy a sporttal kezdjem, vagy Valentyina Tyereskova, aki nem csak űrhajós volt, de gyönyörű nő is. Bele lehetett látni a lelkébe a szemein keresztül. Soha nem voltam félénk fotós, nekem a feladatomat kellett elsősorban elvégeznem, hogy tisztességes képet készítsek úgy a fejőnőről, vagy a bányászról, mint Karel Gottról, vagy Dráfi Mátyásról is. Aki ismert, általában pózol, de én a természetes ember akarom fotózni. Ahogy felemeltem a gépet, ők azonnal bevágták a pózt, én pedig letettem a gépet, és ezt többször megismételtem. Egy idő után megunta és nem figyelt rám, akkor kezdtem el fényképezni. Fotóztam például Andrea Verešovát, a szépségkirálynőt. Az ő fotói általában műfotók, beállított képek voltak. Kimentünk a szerkesztőség folyosójára, hogy semleges háttér legyen, de engem nagyon zavart, ahogy pózolt. Akkor már digitális gépem volt. Nem megy – mondtam neki – biztosan az elem. Elmentem, visszajöttem, már ideges volt, sietett valahova, de akkor megint elmentem, és amikor már azt hitte, hogy nem fogok fotózni, már nem is figyelt rám, akkor fényképeztem le. Megjátszottam neki a hülyét. Végül kért is a fényképekből. Ezt nem tanítják sehol, erre rá kell jönni. Nem szabad, hogy az önbizalom túltengjen bennünk, de túlzottan szerények sem lehetünk. A volt szlovák elnököt, a Michal Kováčot megkértem, hogy üljön át máshova, mert benne lesz a képben az ajtó kilincse. Gond nélkül megtette.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

A függöny mögött

Tompa Orsolya

Az önvaló kifejezése mindenki számára mást jelent. Beszélgetés Zoltai Bea festőművésszel.

2017.10.7.    5


Pillanatnyi impressziók

Tompa Orsolya

„A fényképezőgép képeket örökít meg, de valójában a puszta képnél jóval többet rögzít.” Beszélgetés Szalay Mona fotográfussal.

2017.7.23.    64


Teológia és feminizmus

Tompa Orsolya

A teológia sokrétű és megosztja az embereket. A feminizmus is. Beszélgetés dr. Perintfalvi Ritával.

2017.4.21.    9


Örülni minden apróságnak

Póda Erzsébet

"Megtanultam, hogy nem szabad siránkozni. Megtanultam kimondani, ha valami bánt, vagy nem értek egyet valamivel." Beszélgetés Fabó Máriával, a Komáromi Jókai Színház marketingvezetőjével, a Szakképző és Felnőttképzési Intézet igazgatójával.

2016.8.8.    88


Katonaélet nőként

Tompa Orsolya

Hogyan éli mindennapjait és hogyan áll helyt a mindennapokban egy nő katonaként? Riportunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ maguktól a katonanőktől.

2016.6.27.    95


Bőrnek, léleknek

Póda Erzsébet

Nem elég szempillát, szemöldököt festeni, a kozmetikusnak szépíteni kell a vendég bőrét, ápolni a lelkét, mondja Both Tímea kozmetikus.

2016.5.30.    14


Minden ország más

Tompa Orsolya

Beszélgetés Harmincz Ritával, a sárga ruhás utazóval.

2016.4.28.    8


A pillanat varázsa

Póda Erzsébet

Szeretem megmutatni, hogy ezernyi szépség és csoda ölel körül minket: beszélgetés Virágh Mária fotóssal.

2016.2.5.   


Szex, érettség és más kérdések

Tompa Orsolya

Beszélgetés Győri Szilvia szexuálpszichológussal.

2016.1.21.    29


A tehetségen túl

Póda Erzsébet

Beszélgetés Bakonyi Orsolya előadó- és képzőművésszel.

2015.12.28.    80


Azt alkotom, amit szeretek

Tompa Orsolya

Beszélgetés Wéber Andreával azaz Mandy Candyvel.

2015.12.10.    139


Mozgásban az életem

Tompa Orsolya

Beszélgetés Prázmári Erika aerobikoktatóval a sportról, a testmozgás fontosságáról, és sok minden másról.

2015.11.20.    71