A maga útját járó ember

A. Nagy Lajos  2012.3.20. 6:51

Beszélgetés Urbánszki László íróval

Mindenképpen egy történettel szeretném indítani ezt a beszélgetést, ami sok mindent elmond Urbánszki Lászlóról, az íróról, illetve sajátos stílusáról. Karácsonyra egy jó barátomnak a szerző debütáló könyvét, az Odakint, a pusztában című novelláskötetet vásároltam meg. A barátomnak annyira megtetszett a könyv, hogy ő meg a nagymamáját lepte meg vele. Aztán, amikor legutóbb találkoztunk, lelkesen mesélte, mennyire el volt ragadtatva a nagyi, majd hozzátette: „Most lesz a születésnapja, és egy hasonló stílusú könyvet szeretnék neki venni. Mit javasolsz? De nehogy Jókait, Mikszáthot és a többi klasszikust mondd, mert azokat már mind kiolvasta! Valami újat akarok, de olyasmit, amilyen az Urbánszki-kötet volt.” Hosszan gondolkodtam, de hiába vakartam a fejem, nem tudtam tanácsot adni a barátomnak, csak hogy várjon szeptemberig, mert akkor jelenik meg a Nemtelen nemesek, Urbánszki második könyve, egyben első regénye.

– Most már az írótól kérdezem: Ön mit ajánlott volna a barátomnak, aki mindenképp valami újat szeretett volna, de Urbánszki László stílusában? Van egyáltalán ilyen író?

– Rengeteg nagyszerű, elolvasandó író van, de Urbánszkiból nincs több (nevet). Természetesen ez most nem értékítélet, mert az egyedi még nem jelent minőséget. Engem sajátos látás- és kifejezésmóddal áldott vagy vert meg a sors. Jellemző rám, hogy sztorizok, jóízűen mesélek. A fő cselekményszál mellett gyakoriak az apró poénok. Például, amikor a piaci kofa kiharsogja a nagyvilágnak, hogy legújabb párja bizony nincs férfiúi képességei csúcsán, már attól fél, hogy be fog pókhálósodni odalent. A történet fő vonala szempontjából nincs jelentősége ennek a pár sornak, de ettől válik elevenné a piac: a kiabálva alkudozó, élelmes emberektől, az önfeledt nyüzsgéstől. Szenvedélyesen szeretek hangulatot adni a történetnek. A szavak jelentését csak felfogjuk, de a hangulattól elevenednek meg. A „nagyon elfáradt” és az „ólmos fáradtság vett rajra erőt” ugyanazt jelenti, de míg az első esetben csak a szavak jelentését veszi tudomásul az agyunk, addig a másodikban már érezzük a test gyengeségét is, ahogy alulmaradt a küzdelemben.

– Lássuk a jellemző jegyeket: középkor, de kardok, királyok nélkül. Történelem, de sehol egy évszám. Jól emlékszem, hogy az Odakint, a pusztában legpompásabb épülete is csak egy falusi fogadó volt?

– Amikor olvastam az egzotikus helyszíneken játszódó történelmi írásokat, gyakran idegesített, hogy legtöbbször a nagy emberek, közszereplők tetteiről szólnak. Ha a huszadik század nagy irodalmi alkotásait, vagy a minőségi bestseller-könyvek szereplőit vizsgáljuk, ritka esetben szólnak politikusokról, akik a valamikori királyok, nemesek mai megfelelői. Elvétve játszódnak századunkra jellemző helyszínen, mondjuk toronyházakban, repülők fedélzetén. Mondhatnánk azt is, hogy az értékes irodalmi alkotások (és a bestsellerek) megírásakor nincs szükség politikusokra, toronyházakra. Akkor miért ragaszkodik a történelmi regények szerzője a királyokhoz, várakhoz, csatákhoz? Ki merjük-e jelenteni, hogy a huszadik században az államférfiak tettein, a világháborúkon kívül nem történt odafigyelésre méltó dolog? Ugye, hogy nem? Az emberi kapcsolatok, az izgalmas történések nem kötődnek a század nagyjaihoz, a nevezetes helyszínekhez. Legyünk őszinték, Bill Clinton kalandja Monicával nem fog bekerülni a nagy sztorik közé, míg VIII. Henrik nőügyeit csömörig erőltetjük. Henrik nagy formátumú történelmi személyiség volt, és bővérű férfi. Ez utóbbi engem nem érdekel, mint ahogy Rákosi Mátyás nemi élete sem. Rómeó és Júlia meséjében nem a történelmi közeg a lényeges, nincsenek nagyformátumú szereplők, mégis sikeresnek mondható mű. Ha áttesszük a huszadik századba, akkor az árja Rómeó és a zsidó Júlia szerelmi történetébe nem szükséges belevonni Hitlert, a háborút, vagy Izrael megalapítását. Szeretném megírni a magam Rómeó és Júliáját, vagy inkább Lúdas Matyiját, és nincs szükségem hozzá királyokra, csatákra. Van a történet, mely izgalmas, megható, gondolkodásra vagy nevetésre késztet. Mindezt színesítem a történelmi kor extráival, vagy a különlegességéből indulok ki, és köré építem a történetet. Ha ma eltévedünk az erdőben, órák, legfeljebb napok alatt kijutunk. Ezzel szemben 1350-ben hetekig bolyonghattunk volna a rengetegben. Ma ritkán támad meg embert egy farkas, akkor hétköznapi dolog volt a farkashorda, mely embert öl. Ha ma káromkodsz, legfeljebb bunkónak néznek, de anno megégettek érte. Végtelen a lehetőségek száma, nem értem, miért kell olyan mankókat használni, mint királyok, csaták és várak. Jó lenne divatot teremteni, felfrissíteni a történelmi regény műfaját ezzel az irányzattal.

– Amikor kiolvastam a kötetét, és megpróbáltam összegezni a gondolataimat, legtöbbször az „érett” szó ötlött fel bennem. Elsősorban a megfogalmazással, a leírásokkal kapcsolatban, hiszen annak ellenére, hogy ez az első kötete, olyan érettséget vitt bele, amit számtalan többkötetes, akár befutott, felfuttatott szerző is megirigyelhetne. Minek tulajdonítaná ezt a mértékű magabiztosságot?

– Kölyökkorom óta szenvedélyesen olvasok, lerakódhatott bennem az ezernyi történet, leírás, megfogalmazás. Ráérzek, ha elkaptam a lényeget, ha él a szereplőm, ha érzést tettem a szavak mögé, bár természetesen ez csak néha sikerül. Sután hangzik, de tetszik nekem, ahogy írok. Élvezettel olvasom magam, jónak érzem, amit összehoztam (nevet), és ezt el tudom hitetni az olvasókkal is… ha igaz. Ha jobban belegondolok, az egész életem arról szólt, hogy a belül megteremtődött képeimet megjelenítettem. Batikolóként a színeket, faművesként a formákat alakítottam, most pedig szavakkal dolgozom. Szerencsém van, hogy belső világom vonz másokat.

– Az „érett” jelző a hozzáállásával, az ötleteivel kapcsolatban is eszembe jutott. Mit gondol, ha nem most, az ötödik X után kezdett volna prózát írni, hanem mondjuk huszonévesen, akkor is ezek lennének a témái, vagy akkor az egyszerű emberek, hétköznapi hősök, szilajpásztorok helyett Ön is lovagokat tett volna meg történetei főhőseinek?

– Bizonyosan másként írnék. Először el kellett olvasni ezernyi könyvet, megunni a sztereotípiákat, hogy elinduljak mai stílusomban. Akkoriban más utat választottam volna, de valószínűleg akkor sem a megszokottat. Huszonévesen batikolóként sem tanultam senkitől, hiába unszolt a feleségem: olvassam el a leírásokat, képezzem magam a témában. Faművesként ugyanaz a történet. Individualista fütyi vagyok, ez az igazság, a maga útját járó ember. Három évtizedig a kreativitásommal kerestem a kenyerem. Mai szlengben megfogalmazva, rágyúrtam a témára. Ha másokat kell utánoznom, irányítás alatt dolgoznom, elszürkülök, ötlettelen leszek, tunya és kedvetlen. Nem lázadok a korlátok ellen, mint egy tini, de idegesítenek, untatnak, és örökké beléjük botlok. Nem való nekem a megbeszélős, összebújós módi, a teremtést magányos munkának tartom. Batikoló, faműves közösségek sem léteznek, legfeljebb játszóházak. Segítőim vannak – jócskán rám fér még –, de nem határozzák meg, miről és hogyan írjak. Kézművesként sem a pályatársak bírálnak el, hanem a közönség, és íróként ugyanezt szeretném. Nem vagyok trendi, nem másolok stílusokat, nem szörfözök divathullámokon, nem kapaszkodom uszályokba. Próbálom megteremteni a saját teremet az írói világban. Ha sikerül, jó, ha nem, így jártam. Természetesen a közösségi, a team-munka nagy találmány, nélküle nem itt tartana a világ, de lecsipkedi az egyéni sajátosságokat, márpedig én másból sem állok.

– Volt szerencsém megcsodálni az otthoni könyvtárát (még ha csak az interneten fellelhető fotókon is), és nem szégyellem bevallani, hogy a sárga irigység kerülgetett a képek láttán. Az volt az első benyomásom, hogy Urbánszki László az a bizonyos jó pap, aki holtig tanul, és aki ahelyett, hogy megdicsőülne önmagától (ami sajnos gyakori hiba), nem rest állandóan olvasni, fejlődni, tanulni. Összetett kérdés következik: kik a kedvencei, miért, és milyen mértékben hatottak Önre, esetleg valamely történetére?

– Nem vagyok eminens típus, nem szorgalomból, hanem élvezetből olvasok, bár mostanában észreveszek írói fogásokat. Az életszerűséget tartom az egyik legfontosabb megtanulnivalómnak. Azokra az írókra nézek föl, akik el tudják hitetni velem, hogy szereplőik valódi emberek. Steinbeck néhány mondattal megeleveníti a mogorva fivért az Édentől keletre elején, amikor ugyanazzal a papírral gyújtja meg a tüzet, amelyikkel a pipáját, bár gazdag ember. Egy mondatával többet mond, mint mások oldalakon keresztül, és nem követi a sablonokat. Móricz, akinek nincs kalandokkal telizsúfolt sztorija, csattanója az Árvácskában, a Hét krajcárban, de amit és ahogy írt, az örökké megmarad. A Barbárok rézcsatos öve zseniális, amíg élek, nem fogom elfeledni. Természetesen senki vagyok hozzájuk képest, és kalandregényt írok, de ezt igyekszem megtölteni emlékeznivalóval. A bestseller-szerzők közül többek között George R. R. Martin szereplőinek bonyolult jelleme imponál. Martin is óriás, és követendő példaképem – képes újból és újból meglepni, és a valódi élet képzetét kelti a fogásaival. Rochefort Tulipános Fanfanja rendkívül könnyed, sztorizós írás, fetrengtem a röhögéstől, miközben a „francia Lúdas Matyit” olvastam. Kiváló mesélő, élvezetesen ír, ő is követendő példám. Pergaud Gombháború c. munkájában elképesztően életszerűek a szereplők. Néhány odavetett szavával megeleveníti őket, kiemeli a legjellemzőbb tulajdonságokat, a többit meghagyja a képzeletnek. A felsorolt könyveket sokszor elolvastam, rendkívül élveztem, és egészen biztosan hatottak rám. A magyarok közül rettentően bejön John Caldwell Skandar Graunja, Jane Goldenlane esendő férfi és női szereplői. Bonyolult, élő jellemek. Szeretnék arra a szintre felnőni, ahol ők írnak. Egyébként, ha jobban belegondolok: ők is sztoriznak. Skandar Graun félork figurája olyan, mintha a szomszéd rocker lenne, a legtöbbször bunkó, néha aranyosan félszeg, de mindig esendő. Sokra képes, de csak hosszas küzdelem árán. Belefárad és beleizzad a győzelmekbe. Goldenlane Thanija az Isteni balhéban zabálnivalóan feltalálja magát, amikor ellopja az őt megerőszakolni akaró hapsi erszényét. Önző és jószívű egyszerre, igazi hebrencs, forr körülötte a levegő. Mindkét író a példaképem, és biztos vagyok benne, hogy világhírűek lennének, ha angolszász területen születnek.

– Hogyan jellemezné egyetlen mondatban az Odakint, a pusztábant?

– Jóízű, sokszínű, izgalmas történetek egy egzotikusan idegen korból.

– A múlt hónap végén jelent meg a Historium Kiadó ingyenesen letölthető elektronikus antológiája, a Nyugat őrei. Ezt a kötetet az Ön három elbeszélése nyitja. Mesélne nekünk kicsit ezekről?

– A sár szülötte életem második írása volt, természetesen most alaposan átdolgoztam. Durva középkori világ, egy árva fiút élet-halál harcra kényszerít embertelen kényura. Nincs csillogás, nemesség, szépfiú-hősök. A semmibe se vett, állatként kezelt fiú nem fogadja el sorsát, hanem visszavág. Akár meg is történhetett volna. Ebben még nem oldottam a feszültséget apró gegekkel. Lendületes írásom, igazi kaland-elbeszélés. A Sohasem fogja látni férfi erotikus történet a középkorból. Megtestesült kamaszfiú-vágyálom. Titokban meglesni a lányt, aki nem is sejti, hogy látják, és elbabrál magával… A mai keménypornó-világban szolidnak mondható történet, de kiskamasz koromban roppantul bejött volna, ha átélhetem. Rengeteget röhögtem, míg megírtam. Élveznivaló ínyencség, bátran ajánlom! A vödör: középkorban játszódó kalandtörténetet akartam írni, ahol a rab egy kötélre erősített vödör segítségével szökik meg. Meglehetősen kidolgoztam a szökést, mely voltaképpen mellékszál lett volna. Visszaolvastam, megtetszett a sztori, és ráragoztam valamennyit. Másnap folytatni akartam, de nem ment. Nem tudtam elszakadni a hülye vödörtől. Tipikusan az az eset, amikor a szegény író akarata elvész, a történet életre kel, és a maga útját járja. Feladtam a laposnak tűnő kalandnovellát, nekiveselkedtem a vödörnek és vad indulatú gazdájának. Kiélveztem minden pillanatát, többször is fuldokoltam a röhögéstől. Kegyetlen jóízű történet, egyik büszkeségem. Feltétlenül javaslom olvasásra!

– Az interjú elején már említettük a Nemtelen nemeseket, ami a kiadó tervei szerint szeptemberben jelenik meg. Összefoglalná röviden, hogy miről szól ez a regény? Kíváncsi lennék arra is, hogy mi a főszereplők célja a történetben, és mi Urbánszki László célja ezzel a történettel.

– Vérbeli kalandregény, csak szórakoztatni akar. Cselekménye mindvégig sodró lendületű. Az egyik szálon Bene, a kártyából, apró szélhámoskodásból élő nemes egy bűnbanda markából szabadítja ki a piaci kiscsibészt, Urlast. A másikon megszökik egy veszélyes gyilkos (Boba), akinek nyomába ered Szabolcs, a szegény vadász. Erővel nem bírhat a vadállati erejű, óvatos rablóval, de van pár pihentagyú ötlete. Bene szeret lustálkodni, de ettől még kemény ember, nagyszerű kártyás, és imádja a másik nemet. Megrontja a lányokat, elcsábítja az asszonyokat. Ha nincs pénze, szerez, de ritka esetben munkával, igazi életművész. Urlas szeretnivaló, helyes kölyök, akit nem kell félteni, „lúdasmatyis” ötletességgel mászik ki a bajból. Boba, a gyilkos, gátlástalan, félelmetes személyiség, aki kiszabadul, kitör bármilyen börtönből. Undorodik a csigától és retteg a hidegtől. Hogy miért? Mert rosszsorsa összehozta a csavaros eszű székely-felvidéki Szabolccsal. Szabi otthon van az erdőben, nagyszerű kézműves, de csetlik-botlik, ha nőt lát. Esendő emberek indulnak neki a világnak, és keverednek torokszorítóan izgalmas kalandokba. Nem tanultak verekedni, de odavágnak, ha kell. Egy szál pendelyben bolyonganak az erdőben, husánggal ütik agyon a farkasokat, miközben gyomruk korog az éhségtől. Verekedések, kalandok városban, vadonban, fogadókban. Kártyacsatát vívnak egy nadrágért a vadonmélyi rablótanyán, és ha vesztenek, ingben fagyoskodják át a novemberi éjszakát. Fényes fogadó nagytermében csábítják el a lányokat, akiket nem kell félteni, mert nagyon is tudják, mit csinálnak. Aranyhalmokért, gulyákért kártyáznak a marhakupecekkel, hóban verekednek a szilaj ridegpásztorokkal, és egyáltalán nem biztos, hogy ezekben a csatákban ők győznek. Megverik, kirabolják, megalázzák őket. Harcolnak, verekednek, menekülnek és bujkálnak. Ne sajnáljuk azonban őket, mert mindeközben igyekeznek bejutni a lányok szoknyája alá, a lehető legfinomabbat enni, és ha lehet, sokáig lustálkodni az ágyban… vagy az avar alatt, a lombkunyhóban. Életem legjobb írása lesz, büszke vagyok rá, hogy összehoztam… a bő háromnegyedét. De ígérem, készen leszek időre!

– Ez lesz az első regénye. Izgul a fogadtatása miatt?

– Az nem kifejezés! Nagy a szám, masszív az önbizalmam, de több lehetőségem nem nagyon lesz, ha ezt most elszúrom. Mint regénybeli hőseim: mindent fölteszek erre a megjelenésre. Vagy nyerek, vagy el lehet engem felejteni. Jó balhé, mindig is szerettem kockáztatni, és általában nyertem, mert jó a cucc, amit összehozok (nevet).

– Ha a barátom elolvassa a Nemtelen nemeseket, és megint valami „Urbánszkisat” fog tőlem követelni, mit mondjak neki, mire számíthat legközelebb?

– Az első regény sikere esetén tervbe van véve a szilajpásztoros magyar vadnyugat megírása. Ezt annyiban módosítanám, hogy jelen regényem szereplőit is bevonom a történetbe. Ha elindul a nagy gulya a nyugati végek felé, melyet rablók, urak és farkasok kerülgetnek, az én szélhámos, csibész, vadász különítményem is velük tart, felderíti előttük a terepet. Amíg a szilajpásztorok harcolnak az elemekkel, farkasokkal, rablókkal, ők kártyáznak, csajoznak, verekednek, de összehozzák a legközelebbi útivámra-valót. Kiderítik a leendő rablók terveit, bejutnak a fogadósné ágyába, és mézet csórnak a kamrából.

– Köszönöm az interjút!

Hozzászólások

@

Küldés