A patológia nem a boncolásról szól

Tompa Orsolya  2015.8.3. 0:01

Beszélgetés dr.Kulka Janina patológussal.

A kórbonctan, vagyis a patológia volt számomra mindig a legérdekesebb az orvosi szakterületek közül. Sokáig azt hittem, hogy a patológusok többsége férfi, és leginkább a halottak boncolásával foglalkoznak. Éppen ezért határoztam el, hogy megkeresek egy női patológust, aki mesél nekem erről a munkáról.
A Magyar Patológus Társaság oldalán bukkantam rá dr. Kulka Janina nevére, aki beavatott a patológia rejtelmeibe.

Kevés női patológusról hallottam eddig. Hogyan kezdte pályafutását? Mikor döntötte el, hogy patológus szeretne lenni? Egyáltalán: mi késztette arra, hogy patológus legyen? Nem irtózott tőle az elején? Mégiscsak elhunytak a páciensek.

A patológusok között - bármennyire meglepő - szerintem több nő van, mint férfi. Ahogy az egész orvosi pályán is manapság. Amikor végeztem az egyetemen, a SOTE II. számú Patológiai Intézetében volt egy meghirdetett állás. Jelentkeztem, mert azt gondoltam, ahhoz, hogy a beteg ágya mellett biztosnak érezzem a tudásomat, még tanulnom kell. Akkoriban mindenki tudta: ha valaki igazán jó orvos akar lenni, patológusként kell kezdenie (akkor még kórbonctannak hívták a szakterületet). Kádár Anna és Szinay Gyula professzorok döntöttek úgy, hogy felvesznek a meghirdetett állásra. (Az akkori tanszékvezető, Jellinek Harry professzor éppen külföldön volt). Nem mondom, hogy nem volt nehéz megszokni a halottakat, a boncolást. De már most szeretném leszögezni, hogy a patológia nem a boncolásról szól! A boncolás a tevékenységünk egyre kisebb része. És én is, már a kezdetek kezdetén megtapasztaltam, hogy a patológus munkája mennyire fontos a betegellátásban. Hogy a szövettani diagnózisnak, amit egy-egy biopsziás minta alapján vagy egy műtét során eltávolított szervről vagy daganatról megállapít, mekkora jelentősége van a beteg gyógyításában. Hogy mennyire meghatározó a mi diagnózisunk – és ezért mekkora a ránk háruló felelősség is. Nagyon szerencsés voltam, mert ebben az intézetben a betegközpontú szemlélet uralkodott, és külön szerencsém, hogy Mohácsy Judit vett szárnyai alá, akitől nagyon sokat tanultam.


Mesélne a szakterületéről?

A patológia diagnosztikus szakterület. Sokféle módszert használ: citológia, szövettan, molekuláris módszerek. A citológiai diagnosztikát talán legjobban a nőgyógyászati rákszűrés során vett kenetek diagnózisaiból ismerhetik. De citológiai (vékony tűs) mintavétel bármilyen szervből, illetve bármilyen szervben kialakult elváltozásból lehetséges. Ezek a minták patológusokhoz kerülnek, ők diagnosztizálják a keneteken látottakat. A mammográfiás emlőszűrésben is nagy szerepe van a módszernek. Bizonyos kórházakban azonban maguk a patológusok végzik a mintavételt is, ami azzal az előnnyel jár, hogy meg is tudják vizsgálni a beteget, és ez sokat segíthet a helyes diagnózis felállításában. A szövettani diagnosztikát sokféle mintán végezzük: endoszkópos vagy sebészeti mintákat kapunk vizsgálatra, amelyeket megfelelő előkészítés után festett metszeteken vizsgálunk, és sok esetben speciális, további vizsgálatokat is végzünk. Pl. gyomor- vagy vastagbél tükrözés során vett biopsziák, hasi sebészeti vagy nőgyógyászati műtétek során eltávolított szöveteket vizsgálunk. Minden emberből eltávolított szövet kötelezően szövettani vizsgálatra küldendő. Ez alól csak néhány kivétel van. A molekuláris módszerek széles tárháza áll ma már rendelkezésünkre, és ezeket leggyakrabban arra használjuk, hogy bizonyos célzott kezelések indikációjának felállítását segítsük. Erre leggyakrabban daganatos betegségek esetében van szükség. Az utóbbi időben a módszerek és az eszközeink is nagyon sokat fejlődtek, ezeket igyekszünk alkalmazni. Jó példa erre a digitális technika, amely a patológiába is „begyűrűzött”. Ma már akár a mindennapi rutin munkában is alkalmazható digitális mikroszkópok (ezek nagy teljesítményű, speciális szkennerek), és az általuk készített digitális metszetek is rendelkezésünkre állnak. Így például lehetővé válik a távdiagnosztika, távkonzultáció vagy távoktatás is. Szerencsére ma már a legtöbb helyen a patológusok a gyógyító team egyenrangú tagjai. Van egy csomó olyan betegség, aminek a kezelése patológiai diagnózis nélkül nem is lehetséges, pl. a különböző vesebetegségek, és számos daganatos betegség. A boncolások száma jelentősen lecsökkent. Ez részben azért történt, mert egyre kevesebb patológus van Magyarországon (nagyon sokan elhagyták az országot, ugyanis más európai országokban nagyobb a szakma megbecsülése). Mivel kb. fele annyian vagyunk, mint ahány patológusra szükség lenne, az erőforrásokat ésszerű minél inkább a diagnosztikus munkára fordítani.

A patológusok többsége férfi. Nőként mennyire nehéz elhelyezkedni ezen a pályán?

Nem, ez nem így van. Én úgy látom, hogy ezen a területen is több nő van, vagy legalábbis ugyanannyi, mint férfi. Amikor egy frissen végzett orvos rezidensnek jelentkezik, nem szempont, hogy nő vagy férfi – legalábbis a mi szakmánkban.


Nagy lelkierőre lehet szükség a munkához. Előfordul, hogy jobban megviseli egy-egy eset, mint kellene?

Nem hiszem, hogy nagyobb lelki erőre lenne szükség ebben a szakmában, mint más orvosi szakterületen. És természetesen megvisel egy-egy olyan eset, amikor tudni lehet, hogy hiába minden igyekezet a legtökéletesebb diagnózisra, a legmodernebb vizsgálati eredmények leírására – a beteg nem menthető meg. Azt hiszem, a klinikusoknak ebből a szempontból nehezebb dolguk van...

Az orvosi szakma elég sok időt igénybe vesz, vagy elvesz. Hogyan tudja összehangolni a magánéletével, a családjával, a szabadidejével?

Három gyerekem van, ők úgy nőttek fel, hogy tudták, mennyire fontos nekem a munkám. Volt tíz olyan év, amikor hétvégenként otthon is dolgoztam. Volt egy mikroszkópom, és leleteket diktáltam. A legkisebb fiam sokszor esti mese helyett is ezt hallgatta – és egy idő után kívülről visszamondta a latin diagnózisokat. A legnagyobb lányom orvos lett, aminek egyfelől nagyon örülök, másfelől meg sajnálom, hogy ebben a mai magyar egészségügyben őrlődik, és minden nap szembesülnie kell a tudása és a gyógyítás rendelkezésre álló lehetőségei között tátongó szakadékkal.
Kevés szabadidőm van, gyakran a hétvégéket is munkával töltöm – ez az utóbbi években a különböző tudományos és szakmai társaságokban viselt funkciókból adódik, vagy konferenciaszervezés, előadásokra készülés, tudományos munka. Ha nem dolgozom hétvégén, akkor igyekszem behozni a lemaradást a nem szakmai irodalom olvasásában, és azon is igyekszem, hogy a fölnőtt gyerekeimmel legalább ilyenkor össze tudjunk ülni egy ebédre vagy vacsorára.

Hozzászólások

@

Küldés